Mielőtt a gyermeket irányítani kezded, vond kötődésbe! Ne ajtóstól ronts a házba, hanem várj, míg beengednek. Ezen múlik, hogy elfogadásra vagy süket fülekre talál-e bármi, amit mondasz.
GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!
- Először is: teremts kapcsolatot
- Előre adj valamit, amit elfogadhat és megtarthat
- Függő kapcsolatba vond, amelyben függetlenné érhet
Képzeljük el, hogy egy barátunk megkér, hogy néhány órán keresztül vigyázzunk a kisbabájára, aki nem ismer bennünket. Egy olyan kisbabát, aki nem ismer, nem lehet csak úgy felkapni, ezt mindannyian tudjuk. Mi lesz az első dolgunk? Anélkül, hogy gondolkoznánk rajta, megpróbálunk vele szemkontaktusba kerülni. Ösztönösen összevissza fogunk mozogni a baba látóterében, csak hogy elkapjuk a tekintetét.
Amikor viszont egy olyan gyerekkel van dolgunk, aki már nem kisbaba, és a szerepünkre támaszkodunk, az intuíciónk háttérbe szorul, és kihagyjuk a kontaktusteremtés első lépéseit. Ha nem néz ránk, ráparancsolunk: “Nézz rám! Figyelj ide!” Úgy gondoljuk, hogy – a szerepünknél fogva – ez a kötelessége. Figyelnie kell, amikor mondani akarok neki valamit, hiszen én vagyok az anyukája, vagy a tanára!
Ez az, ahogy nem indíthatunk egy olyan kapcsolatot, amelyben a gondoskodó vezető szerepét kell betöltenünk, ami csak akkor lehetséges, ha a gyerek valóban tőlünk várja az útmutatást. Ehhez előbb azt kell elérnünk, hogy függő-elfogadó szerepben kötődjön hozzánk, azaz önként bízza ránk magát, mert a belső gátakat erővel és tekintéllyel nem tudjuk elmozdítani. Ezt korábban részletesen kifejtettem: Hogy hatalmaz fel bennünket a nevelésre a gyerekünk kötődése?
1. A kapcsolatteremtéssel kezdd, ne az utasítgatással!
A kontaktus megteremtése meghívással történik, nem parancsszóra. Csak így várhatunk olyan figyelmet, ami használható lesz a nevelésben: belülről kinyitott ajtót, amelyen keresztül hatni is tudunk. A meghívás és a várakozás a szeretet légkörét teremti meg, a parancs és az elvárás viszont a félelemét.
A kapcsolatfelvételnek ezt a természetes (és ellenszegülésre nem ingerlő) módját látjuk egy-egy olyan szülőnél, edzőnél vagy tanárnál, akire hallgatnak a gyerekek. Nem úgy szól hozzájuk, hogy “Figyelem! Mindenki rám néz!” Nem megköveteli a figyelmet, hanem ő nézi meg, hogy merre jár a gyerek figyelme, milyen irányba néz, és abból az irányból lép a látóterébe. A sikeres kapcsolatfelvétel abból az irányból közelít, amerre a gyerek figyelme fordul.
Hidegindítással, amikor előzetes kontaktusteremtés helyett egyszerűen ráparancsolunk, lesújtó pillantás, vagy dacos tekintet lesz a válasz. Nem befogadásra kész figyelemmel, hanem elutasító ábrázattal néz keresztül rajtunk a gyerek. Ha nem is mondja ki, a magatartásában ott van az üzenet: “Mit akarsz? Hagyjál!”
Térjünk vissza az idegen babához. Ott tartottunk, hogy sikerült a látóterébe kerülni és most ránk néz. Megvan a szemkontaktus.
2. Visszanéz rád, tehát már felkeltetted a figyelmét
Ha van bennünk egy morzsányi intuíció, akkor a baba szemébe nézve meg tudjuk mondani, hogy szívesen fogad-e bennünket, vagy éppen ellenkezőleg: “Ha még egy lépéssel közelebb jössz, leüvöltöm a fejedet!”
Ha egy konferencia szünetében sok ismeretlen ember között nincs kedvünk másokkal szóba állni, a sütire és az innivalóra szegezzük a tekintetünket, nehogy megszólítson valaki. De ha szívesen beszélgetnénk, az arcokat fürkészve járkálunk. A tekintetek finom jelzéseiből látjuk, hogy odaléphetünk-e, vagy jobban tesszük, ha tovább állunk.
Ösztönösen egész jól érzékeljük ezeket a jelzéseket. De van, aki egyáltalán nem látja, mi a különbség egy “gyere közelebb”, és egy ” hagyj békén”, esetleg egy “állj, vagy lövök!” tekintet között.
A finom jelzéseket nem érzékeli az, aki már védekező állapotban van az elutasításból eredő sebek ellen. A védekező állapot kapcsolati vakságot okoz. Az illető nem “veszi a lapot”. Nem érzékeli, hogy szívesen fogadják-e, vagy jobb, ha most tisztes távolságban marad.
Ha egy gyerek már sok elutasítást, szorongást és megszégyenítést élt át, akkor a védekező állapota miatt fokozatosan romlik, nem pedig javul a kapcsolatkészsége, amikor társaságban van. Az agya úgy védekezik az elutasításból eredő fájdalom ellen, hogy érzéketlenné teszi. Minél inkább elhatalmasodik rajta a kapcsolati vakság, annál kevésbé tudja olvasni mások invitáló vagy távolságtartó jelzéseit; emiatt pedig még több elutasításban lesz része. Beindulhat az ördögi kör, ami sok gyereket a perifériára sodor.
Kortársközösségben gyakrabban fordul elő, mint családban, hogy egy gyerek elveszíti a metakommunikációs jelzések felfogásának finom érzékét, ami eleinte benne is megvolt. A jobb szocializációs készséghez tehát nem az az egyenes út, hogy kortársközösségbe adjuk a gyereket. Az érési folyamat része, és biztonságot nyújtó kapcsolatokra van hozzá szükség.
A szocializációs alapkészségek velünk születnek, erős ösztönök formájában. Már a néhány hetes csecsemő is tud a tekintetével közeledésre bátorítani – vagy figyelmeztetni, hogy ne jöjjünk közelebb. Ő is a tekintetünkből tudja, hogy örülünk-e neki, vagy inkább csak bosszant. Ösztönösen minden gyerek a meghívást keresi a szemünkben – a simogató tekintetünk és a mosolyunk jelzi, hogy szívesen látjuk.
Honnan tudja egy gyerek, hogy jó dolog a létezése? Onnan, hogy szívesen látják-e azok, akikben bízik. Alapjáraton is stresszben él, ha legtöbbször nem meghívással, hanem bosszúsággal és elégedetlenséggel találkozik. Meghatározó életérzésévé válik, hogy “nem jó, hogy létezem”.
A kölcsönös kapcsolathoz nekünk is meghívást kell kapnunk tőle. Mielőtt munkához látunk, meg kell várnunk a jelzést, hogy szívesen lát, és nyitott arra, ami tőlünk jöhet. Ezen a meghíváson múlik, hogy eljut-e hozz, amit mondunk, vagy süket fülekre talál.
Hogy lehet egy gyerektől meghívót szerezni? Úgy, hogy mosolyra fakasztjuk.
3. Visszamosolyog, tehát már szívesen lát
A meghívás élményét a mosollyal kötjük össze. Mivel tudjuk, hogy a mosoly mosolyt fakaszt, a kisbaba körül még mindenki csupa mosoly.
A nagyobb gyerekeknél egyéb megfontolások akadályozhatnak, ezért használom a kisbaba példáját. Őhozzá még intuitív módon közeledünk, és repesünk az örömtől, amikor visszamosolyog. “Nézzétek, mosolyog rám!” Megkaptuk a meghívót! Nem is tudjuk, hogy az a hódító tánc, aminek a lépéseit most járjuk, az emberiséggel egyidős: bele van írva az ösztönkészletünkbe.
Ha a gyermek már a szemünkbe néz, sőt ránk is mosolyog, tovább közeledhetünk.
4. Egyetértően bólogat, tehát már veled egy csónakban evez
Ha elég intuitívak vagyunk, és ha a gyerekünk már tud beszélni, olyan dolgokat mondunk, amire könnyen rábólint. “Nahát, a piros pulcsit vetted fel, amit a Nagyi kötött!” “Milyen szépen süt a nap!” “Már csak néhány hét van karácsonyig.” Csupa nyilvánvaló dolgot mondunk, annyira nyilvánvaló, hogy a gyerek önkénytelenül is rábólint. És ez is volt a cél, de ösztönösen csináljuk.
Ha a buszon futunk össze valakivel, hasonló csevegéssel indítunk: “Kutya hideg lett odakint.” “Igen, éjszaka már fagy.” “Mindjárt itt a karácsony.” “Hogy röpül az idő.” Mire jó ez a semmitmondónak tűnő társalgás, amit az angolok small talk-nak neveznek? A kötődő ösztönt ébresztgetjük vele. Azt az érzést, hogy egyetértünk és összetartozunk.
Képzeljük el, hogy valamire meg szeretnénk kérni egy ismerősünket. Szükségünk volna a jóindulatára. Mondjuk békésen szeretnénk vele rendezni a telkünk közös határán álló fa sorsát. Ha feltűnünk a látóterében, és ő úgy tesz, mintha észre se venne, a tekintetünket is kerüli, mi lesz az ügyünkkel? Egyelőre semmi, mert világos, hogy nincs köztünk működő kapcsolat. Ha ránk se néz és vissza se mosolyog, nincs miről beszélni. Ha fontos a közös ügy rendezése, először kapcsolatot kellene teremtenünk vele.
Ha a kamaszunk nem néz a szemünkbe, nem mosolyog ránk vissza és semmivel nem ért egyet, amit mondunk, egy dologban biztosak lehetünk: jelen pillanatban nincs vétel, a kötődése ki van kapcsolva, tehát nem tanácsos most felsorolni a feladatait.
5. Ha nem zöld a lámpa, dolgozz a kapcsolaton!
Mielőtt előadnánk az ügyünket, a kapcsolatot kell működésbe hoznunk, nélküle ugyanis hiányzik a közeg, amelyben munkához láthatunk. Annak a gyereknek, aki morcosan ébred, nem néz rám, nem mosolyog és nem bólogat, nem mondhatom, hogy “igyekezz, elkésünk”, mert ettől méginkább lelassul. Nem mondhatom neki, hogy “ma vedd inkább a melegebb kabátodat”, mert kénytelen lesz az ellenkezőjét tenni.
Ha a férjemmel azt sem tudom elérni, hogy mosolygós ábrázattal visszanézzen rám, és egyetértően bólogasson valami nyilvánvaló apróságra, akkor jobb, ha nem most próbálom vele megbeszélni a problémáinkat. Először fel kell ébresztenem a szunnyadó kötődését, és csak utána térhetek a tárgyra.
Ha az ismerősünk kisbabájával nem tudjuk elérni, hogy ránk nézzen és mosolyogjon, le fogja üvölteni a fejünket. Amíg mi vigyázunk rá, enni sem fog, mert az idegentől való függés szorongást kelt benne, ami még a gyomra működését is leállítja. Testi-lelki bajai lesznek, ha úgy akarunk vele foglalkozni, hogy nem kötődik hozzánk. A kamasznak is a szeparációs stressz miatt vannak emésztési gondjai. A stressz legfőbb ellenszere pedig a biztonságot nyújtó kapcsolat. Nem véletlenül tartja a népi bölcsesség, hogy aki egyedül eszik, megfájdul a hasa.
Ha megértenénk, hogy ízig-vérig társas lények vagyunk, akkor minden alkalommal, amikor gond van a gyerekünkkel, először azt vizsgálnánk meg, hogy ébren van-e a kötődése, zöld-e a lámpa, van-e köztünk működő kapcsolat. A KÉK nevelés egyik legfontosabb alapelve:
Mielőtt munkához látsz, teremts kapcsolatot!
Mielőtt bármi fontosat mondunk, vagy kérünk, meg kell teremtenünk a kapcsolatot; fel kell ébresztenünk a gyermek kötődését! Akár figyelmeztetjük, akár tanítjuk, akár útba igazítjuk, akár feladatot akarunk rábízni, előbb azt kell elérnünk, hogy egy csónakban evezzen velünk. Ha egyszerűen csak közöljük, hogy mi a feladat, ellenállásba ütközünk (ld. ellenakarat). A kapcsolatteremtést nem lehet kihagyni. Csak innen haladhatunk tovább.
Amikor egy gyerekkel nem jutunk egyről a kettőre, kétségek gyötörnek: “Mit nem csinálok jól?” “Lehet, hogy van valami rendellenessége? Valami szindrómája? Terápiára vagy gyógyszere volna szüksége?”
A rémálomszerű gyerekekkel is akkor van esélyünk javulást elérni, ha megértjük, hogy mindenek előtt a kötődő kapcsolatot kell megteremtenünk velük is. A működő kapcsolat jelei a tekintet, a mosoly és a bólintás. Enélkül senki emberfiára nem tudunk hatni. Talaj nélkül egyetlen növény sem fejlődik. A talaj pedig, amibe a gyermek gyökerei nyúlnak, a kötődő kapcsolat: ld. A kötődés gyökerei.
Társas lények vagyunk, személyiségünk van, ami nem függetlenül fejlődik, hanem mindig másokból táplálkozik. Kapcsolatot kell teremtenünk a gyerekeinkkel, minden alkalommal, amikor tanítani vagy irányítani akarjuk őket. Minden egyes napot kapcsolatteremtéssel kellene kezdenünk.
Hogy telnek a reggeleink? “Fél hét van! Ébresztő! Azt nem veheted föl! Fejezd be a reggelit! Eltetted az uzsonnát? Vegyél sapkát, megfázik a füled! Nem felejtettél itt valamit? 10 perc múlva indulunk, nincs idő tollászkodni! Ki látta a telefonomat? Siess már! Elkésünk!” Amikor így zajlik a reggel, a gyerekek szó szerint visszakapcsolnak alacsonyabb sebességbe. Minél inkább sürgetjük őket, annál inkább lassítanak.
Másképp is lehet! Kelhetünk 10 perccel korábban, és kezdhetjük a napot kapcsolatteremtéssel. Tíz perccel keljünk korábban és bújjunk össze a gyerekeinkkel, hogy felmelegedjen köztünk a kapcsolat. Az álmos-morcos gyerekeket vegyük az ölünkbe, és addig melengessük őket, amíg elő nem bújik a mosolygós tekintet és a bólogatás.
Nemcsak reggelenként, hanem minden egyes távollét után újra kell indítanunk a kapcsolatot. Azzal nem kezdhetjük, hogy “A kabát helye a fogason van, miért dobod a földre?” “Mi volt az iskolában?” “Mi a házi feladat?” A barátainkat nem így fogadjuk, ha belépnek az ajtón. Akkor mért fogadjuk így a gyerekeinket?
Évezredek óta tudjuk, hogy mielőtt bármit intézünk valakivel, először köszönünk neki. Belépünk az üzletbe, köszönünk. Sorra kerülünk a pénztárnál, köszönünk. Mi a köszönés? Barátságosan nézünk egymásra és bólogatunk. A felnőttekkel is fontos, a gyerekekkel pedig semmit nem lehet kezdeni nélküle.
Persze ne csak azért teremtsünk velük kapcsolatot, hogy irányíthatóvá váljanak, mert a gyerekeink hamar megérzik hogy mire megy ki a játék.
A különösen nehéz gyerekekkel kétszer-háromszor annyi időbe telhet a kapcsolatteremtés. De amíg nem néz ránk mosolyogva és nem bólogat, semmi más ne legyen a célunk, csak az, hogy megteremtsük a kötődő kapcsolatot: a kontextust, amelyben ezt a gyereket is tudjuk nevelni. A működő kapcsolat legyen az első prioritás. Teremtsük meg, hogy létre jöjjön a neveléshez szükséges közeg.
- Először is teremts kapcsolatot
- Előre adj valamit, amit elfogadhat és megtarthat
- Függő kapcsolatba vond, amelyben függetlenné érhet
KÉK nevelés 