A kapcsolatot az építi, ha olyan meghívást tudunk adni, amit nem kell kiérdemelni. Ami nemcsak azoknak szól, akik az elvárásoknak megfelelően teljesítenek. Amiből a gyermek megtudja, hogy örülsz neki, és gyönyörködsz benne, csak úgy.
GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!
- Először is: teremts kapcsolatot
- Előre adj valamit, amit elfogadhat és megtarthat
- Függő kapcsolatba vond, amelyben függetlenné érhet
A gyerekeink akkor tudnak hozzánk a nekik való módon, azaz függő-elfogadó és nem dirigálós üzemmódban kötődni, ha a kapcsolatunkban mi, felnőttek töltjük be a gondoskodó vezető szükséglet-kielégítő, tápláló szerepét. A rendezett kötődő kapcsolat adja azt a termékeny nyugalmat, amelyben a gyerekeink gyerekek lehetnek és fejlődni tudnak.
Térjünk vissza a kisbabához. Vigyáznunk kell egy rá, és még nem ismer. Szívességet teszünk egy barátunknak. Sikerült kapcsolatot teremtenünk: a baba már mosolyogva néz ránk. Ezek után mit csinálunk?
Ha egy kicsit is intuitívak vagyunk, meg fogjuk próbálni az ujjunkat a baba tenyerébe tenni, és ha valóban felkeltettük a kötődő ösztönét, akkor a baba megfogja az ujjunkat. Milyen jó érzés! Az emberi kapcsolódás prototípusa a kisbabával való kapcsolatteremtés, mert annyira ösztönös és intuitív.
Persze nemcsak a babával csináljuk ezt; a kezünket a párunk kezébe bújtatjuk, és várjuk, hogy megfogja-e. Sőt, erről szól az üdvözlő rítusok közül a kézfogás. Kinyújtjuk a kezünket, és várjuk, hogy a másik ember megfogja.
Ahány kultúra, sőt ahány kapcsolat, annyi variációja van ennek is, de a kapcsolatfelvétel alapélményei közé tartozik, hogy odaadunk valamit magunkból – kezet nyújtunk, vagy valami más formában megérintjük a másikat: megöleljük, megpusziljuk, vagy odarohanunk hozzá és a nyakába ugrunk. A másik ember pedig – ha minden rendben – elfogadja a kinyújtott kezet, viszonozza a puszit, vagy az ölelést; vagy megtart, hogy le ne essünk, miután a nyakába ugrottunk.
Mivel olyan sokféle módon történhet ez, szeretném annyira leegyszerűsíteni, hogy meglássuk a lényeget. A lényeg: adok valamit magamból, amit a másik elfogadhat. Nem csak az ujjunk lehet az (mint a baba esetében), nem is csak a kézfogásra nyújtott kéz, vagy az ölelésre tárt kar; egy csomó minden más is lehet, és mindjárt megnézzük, micsoda. De először gondoljunk bele, hogy mi is történik ilyenkor?
A kapcsolat próbája
Ez a kapcsolat próbája. Azzal, hogy odanyújtom az ujjam, vagy a kezem, azt derítem ki, hogy van-e köztünk működő kapcsolat.
Ha a kisbaba ujjai nem záródnak rá a mi ujjunkra, hanem mereven széttárulnak, akkor vissza kell mennünk, és elölről kell kezdenünk a kapcsolatteremtést: a látóterébe kell férkőznünk, és el kell érnünk, hogy mosolyogva nézzen ránk. Meg kell teremtenünk a kapcsolatot ahhoz, hogy ne üvöltsön egész addig, amíg vissza nem jön az anyukája.
Mennyivel egyszerűbb volna, ha kijelzővel a homlokunkon születünk, ami alapból pirosan világít, és akkor vált zöldre, amikor működik a kapcsolat! Rögtön látnánk, hogy mikor lehet olyasmit csinálni, amihez kapcsolat szükséges, és mikor nem. Tudnánk, hogy most meg lehet beszélni egy problémát, most velünk van és hallgatni fog ránk; mondhatunk neki nemet, betölthetjük a tájékozódási pont szerepét, nyújthatunk vigaszt, tehát tudunk róla gondoskodni, tudjuk nevelni.
Mert, ha olyankor látunk munkához, amikor még nem zöld a lámpa, semmi nem fog elég jól működni. A kézfogás vagy a puszi, az ölelésre tárt kar és a hasonló gesztusok azért alakultak ki, mert lámpa hiányában szükségünk van valamire, ami “kijelzi”, hogy éppen ki, vagy be van-e kapcsolva a másik ember felénk irányuló kötődése.
A kapcsolat indítógombja – ha elfogadja, bennünket is elfogad
HA elfogadja az érintésünket, és ő is megfogja a kezünket, ad puszit, vagy belesimul az ölelésünkbe, azt jelzi, hogy minket is elfogad.
Nem minden kapcsolatban lehet érintéssel ellenőrizni a kötődés meglétét. Egy olyan gyereknek, aki hírből sem ismeri a biztonságot nyújtó kapcsolatot, nagy stresszt okozhat, ha hozzá ér valaki. De ha ránk van bízva, valahogy mégis ki kell derítenünk, hogy van-e benne irántunk fogadókészség.
Mit tehetünk? Bedobhatunk egy csomó hasonlóságot [ld. A kötődés gyökerei: (2) Kötődés a hasonlóság révén]. “Nahát, neked is barna a szemed! Ebben is hasonlítunk! Én is szeretem a bordó színt! Nekem is a bableves a kedvencem!” – hamar kiderül, hogy viszonozza-e ugyanezt.
Ha azt látjuk, hogy egy kamasz egyszer csak olyan akar lenni, mint mi, a foglalkozásunk érdekli, tetszik neki a stílusunk vagy a telefonunk, ez is lehet annak a jele, hogy viszonozza a közeledést: kigyúlt a zöld lámpa. Munkához láthatunk, mert kötődni kezdett hozzánk. Olyan akar lenni, mint mi.
A felszínesen kötődő gyermekkel, akivel nehezen boldogulunk, konkrét dolgokon keresztül néha könnyebb megindítani a kapcsolatot, mint szavakkal vagy érintéssel. Adhatunk neki egy tárgyat. “Ez a kedvenc macim, a legeslegfontosabb… rád bízhatom? Vigyázol rá nekem?”
Ha napokon keresztül gondosan őrzi a macidat, tudhatod, hogy napokon keresztül gondosan ragaszkodott hozzád. Ez is egy módja a kapcsolat megindításának, ami a gondoskodó vezető dolga.
Gondoskodás – megadom, amire szükséged van
A gondoskodás első megnyilvánulása, hogy magunkra vesszük a kötődő éhség jóllakatásának gondját; ellátjuk a szükséglet-betöltő fél feladatát. “Tessék, itt van, amire szükséged van.”
Megadjuk a kontaktust és a közelséget, vagy a biztonságérzetet, vagy a fontosság érzetét, vagy az összetartozás érzését. Szükség esetén mások ellenében is kiállunk érte.
Azt a tápláló gondoskodást kezdjük el, ami jóllakatja a gyermek kötődő éhségét azon a szinten, ahol jelenleg tart. Meghívjuk, hogy legyen velünk, mert szívesen látjuk; szeretünk vele lenni.
Meghívás: örömmel látlak
Gyere ide, olyan jó, hogy létezel! Minden kapcsolatnak ezzel a meghívással kellene kezdődnie. A kapcsolatot a szeretetteljes odafordulás jeleivel tudjuk beindítani és táplálni: meleg fogadtatásban részesítjük a másik embert, örülünk neki és gyönyörködünk benne.
Mit kell tapasztalniuk a gyerekeinknek? Mi a legfontosabb? A szeretet szikrája a szemünkben, és a melegség a hangunkban. Az egész lényünknek azt kellene sugároznia, hogy örömmel látjuk. (Nem pedig azt, hogy még mindig milyen sokat kellene változnia, ha el akarja nyerni a tetszésünket!) A nevelés összes többi részének erre az alapra kellene épülnie; a feltétel nélküli szeretet légkörében kellene történnie.
Nemcsak a kezünkkel, hanem a tekintetünkkel, vagy a hangunk melegével is megérinthetünk egy gyereket. Megérinthetjük azzal is, hogy eláruljuk, mennyire sokat jelent nekünk. Sokféle módon lehet valakit megérinteni, ha értjük, hogy az egész metafora. Az a lényeg, hogy adjunk neki valamit, ami a miénk, és amit minden körülmények között megtarthat. Mindig érvényes személyre szóló meghívást, amit ajándéknak tekinthet.
Ajándék: nem lehet megdolgozni érte
Az ajándék lényege, hogy nem lehet megdolgozni érte. Nem kell és nem is lehet kiérdemelni, mert nem ellenszolgáltatásként kapjuk, hanem csak úgy, mert gondja van ránk valakinek.
Sokan azt gondolják, hogy a gyerekeket dicsérettel lehet a legjobban építeni és táplálni. De ha azt mondjuk: “Jaj, annyira ügyes vagy! Nagyon szépen rajzolsz!”, nem olyan ajándékot adunk, amit megtarthat, és amiért nem kell megdolgozni. A dicséretet valamiért adjuk, és addig érvényes, amíg a gyerek nyújtani tudja azt a valamit. Ha legközelebb nem lesz szép a rajza, a dicséret elvész. Addig az övé, amíg megérdemli. Mi lesz, ha legközelebb nem sikerül?
Néhány 5-6 éves, amikor megdicsérjük a rajzát, a szemünk láttára összefirkálja, összegyűri vagy eltolja magától. Miért? Mert már megtanulta, hogy a dicséret csapda. Nem akarja elfogadni, mert nem nem lehet tudni, milyen kötelezettséggel jár, mit akarunk vele elérni. Mit várunk érte cserébe a jövőben. A dicséret elvárást közvetít. “Sokkal jobban nézel ki most, hogy leadtál néhány kilót!” Hm. Szóval korábban rosszul néztem ki szerinted? Visszafelé sült el a dicséret.
Ezért nem jó a dicséretre alapozni a nevelési módszerünket. Amit a gyerekünknek mondunk, vagy amit érte teszünk, annak meghívásnak kell lennie, mégpedig feltételek nélkül. Ha van belépődíj, ha van egy szint, aminek meg kell felelnie ahhoz, hogy a gyerek gyöngéd szeretetet lásson Apa és Anya tekintetében, akkor nincs része abban, amire a legnagyobb szüksége van: feltétel nélküli meghívásban.
A kapcsolatot az építi, ha olyan meghívást tudunk adni, aminek nem kell megfelelni. Amit nem kell kiérdemelni. Ami nemcsak azoknak szól, akik az elvárásoknak megfelelően teljesítenek. Ami nem ellenszolgáltatás, sokkal inkább szolgálat.
Milyen “módszert” használjunk tehát, ha már a dicséret sem jó? Bármit, amiből a gyerek megtudja, hogy szereted, örülsz neki, és gyönyörködsz benne, csak úgy. Ez az, ami a kapcsolatot táplálja, személyesen neki szól, őt üdvözli, őt látja szívesen, nem a teljesítményét: nem a jóságát, nem a jó tanulását, nem az okosságát vagy a szorgalmát, nem a szépségét, a tehetségét, és nem a megfelelő viselkedését. Ez juttatja el hozzá a személyre szóló meghívást; és ez segíti őt abban is, hogy a megfelelő választ adja: azaz jobb akarjon lenni a kedvedért, jobban akarjon tanulni, szorgalmasabban teljesítse a kötelességeit, felelősségteljesebb és önállóbb legyen, kevésbé legyen önző, és tekintettel legyen másokra is.
A személyre szóló meghívás, a feltétel nélküli szeretet sokféle formát ölthet. Sokféle módon tudjuk vele a gyerekünk gyökereit táplálni. De a mi gyökereink honnan táplálkoznak? Kiderül egy példázatból, amit Jézus mondott a tanítványainak: Az igazi szőlőtő »
- Először is: teremts kapcsolatot
- Előre adj valamit, amit elfogadhat és megtarthat
- Függő kapcsolatba vond, amelyben függetlenné érhet
GYÖKEREK sorozat » 3. rész: MIELŐTT IRÁNYÍTANI KEZDED, VOND KÖTŐDÉSBE!
KÉK nevelés 