“Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat,
ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.”
– Ézsaiás 40:11
Valóban testi fenyítésre bíztat a Biblia?
A testi fenyítés “biblikus” voltát az ószövetségi Példabeszédek könyvében található 4 darab, fenyítő botot emlegető igeversre alapozzák a gyakorlat támogatói:
“Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.”
– Példabeszédek 13:24“A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.”
– Példabeszédek 22:15“Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.”
– Példabeszédek 23:13-14“A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.”
– Példabeszédek 29:15-17
Első olvasatra világos: a biblikus fegyelmezés egyenlő a testi fenyítéssel. Ha nem verjük meg a gyerekeket bottal, nem lesz belőlük rendes ember. Ám, ha a szöveg jelentésébe bibliatanulmányozó segédeszközök segítségével mélyebben beleásunk, valamint tájékozódunk a korabeli zsidó szokásokról, teljesen más értelmet nyer.
A bibliai szöveg értelmezésének nehézségei
A Bibliafordítás nem könnyű mesterség, ha az a feladat, hogy pontosan adja vissza az eredeti szöveg szavait, de a mai olvasók lehetőleg mégis ugyanazt értsék alatta, mint a korabeliek (akik több ezer évvel ezelőtt, és a mienktől lényegesen eltérő kultúrában éltek, és akik számára nyelvileg is, kulturálisan is magától értetődőek voltak a számunkra nehezen értelmezhető a szövegek). A kulturális értelmezés nehézségét hadd mutassam be egy másik példán:
“Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” – mondta Jézus.
– Lukács 14:26
A gyűlölni szóval fordított görög miseo azt jelenti, hogy egy dolgot határozottan kevésbé fontosnak tartani, mint egy másikat. A szó nem jelentett negatív indulatot, haraggal vegyes mélységes megvetést valaki ellen. A gyűlölet viszont számunkra ezt jelenti. Úgy tűnik, hogy a gyermekek büntetését, testi fenyítését bibliai alapon támogatók elmulasztják megvizsgálni a Biblia szövegének eredeti jelentését, és figyelmen kívül hagyják a bibliai idők kultúráját is.
Ezt szomorú együttérzéssel mondom. A legkevésbé sem ítéllek el, ha ezen az úton jársz. Értem és tudom, hogy te se jókedvedben fenekeled a gyerekeidet, hanem azért, mert a legjobbat szeretnéd nekik adni, és úgy tudod, hogy ez a legjobb. Azt olvastad a Bibliában, hogy Isten ezt várja tőled. Tiszteletre méltó a szándékod, hogy a Szentírás útmutatásait valósítsd meg a mindennapok gyakorlatában. Ebben is hasonlítunk. Én magam is sokáig meg voltam győződve arról, hogy a biblikus fegyelmezés a kicsi gyerekeim fenekelését jelenti; persze nem indulattal, hanem szeretettel és következetesen, és csak olyankor, amikor egyértelműen engedetlenek. Ma már tudom, hogy ez tragikus félreértés, és a Bibliában sem a gyerekek testi fenyítését jelenti a fegyelmezés.
A “fenyítő” botról szóló igeverseket csak nyelvi és kulturális vizsgálat alapján szabad mai életünk gyakorlata szempontjából értelmezni. A nyolcvanas évek óta nálunk is elterjedt tanítás elsőként azokból az amerikai fundamentalista körökből került ki, akik kizárólag az angol King James fordítást tekintik Isten ihletett igéjének, és nem veszik figyelembe a szavak eredeti jelentését és a szöveg kulturális összefüggéseit. Érdemes inkább az eredeti nyelv szómagyarázatát kikeresni egy héber (vagy ógörög) lexikonban. A forrás, amit használsz, olyan meghatározásokat tartalmazzon, amelyek a szó értelmét és érzelmi töltését is visszaadják, lehetőleg példákkal, hogy az adott szót milyen kontextusban használták anno.
Keresd ki a fenyítő botra vonatkozó igeversek eredeti héber szavainak jelentését; érdemes azokat a szavakat is górcső alá venni, amelyeket egyértelműnek gondolsz. Ne felejtsd el, hogy egy szó több jelentése nem jelenti azt, hogy minden szövegkörnyezetben elfogadható bármelyik jelentés! Jobb híján a blueletterbible.org lexikonja is megteszi: ingyenes és otthonról elérhető.
Ki a gyermek a Példabeszédekben?
A magyar nyelvben különböző szavakkal írjuk le a különböző korú gyerekeket. A fejlődés a méhen belül kezdődik: embrió, magzat. A születést követően a baba lehet újszülött, csecsemő, kisbaba; a babakorból kinőtt gyermek eleinte totyogó, tipegő, azután kisgyermek, gyerkőc, lurkó, kölyök, vagy bölcsődés, óvodás, iskolás. A tizenévest nevezhetjük úgy is, hogy serdülő, suhanc, kamasz, tinédzser, siheder, kiskorú, ifjú, vagy fiatal. Nem szoktuk rá azt mondani, hogy gyermek, mégis a gyerekek közé soroljuk, amikor valaki megkérdezi, hogy hány gyerekünk van.
Az Ószövetség eredeti héber szövege többnyire fejlődési szakaszok szerint illeti különböző szavakkal a gyermeket, de néha egy-egy szó nem a gyermek életkorát, hanem speciális élethelyzetét jelzi. Samuel Martin kilenc héber szót sorol fel, amelyek az élet előrehaladását pontosan kifejezik.
- yeled (nőnemű: yaldah) – újszülött, kisbaba
- yonek – csecsemő, szopós baba (aki még nem eszik szilárd ételt, kb. 0-12 hó)
- olel – szopós totyogó (aki már szilárd ételt is eszik kb. 12 – 36 hó)
- gamul – teljesen elválasztott gyermek (kb. 3-4 éves) [Mivel nálunk nem szopnak ilyen sokáig a gyerekek, itt ez azt jelentené, hogy olyan gyerek, aki már nem is iszik cumisüvegből, vagy csőrös pohárból, nem cumizik, és nem szopja az ujját]
- taph – kisgyermek, aki még az anyukájába kapaszkodik (kb. 4-6 éves)
- elem (nőnemű: almah) – aki már kezd határozott és erős lenni, kiskamasz (kb. 10-12 éves)
- na’ar (nőnemű: narah) – “szabaddá rázott” (az anya közvetlen fennhatóságától már szabaddá vált) serdülő fiú – ez a botos igeversekben szereplő szó! (Néhány esetben, pl. a csecsemő Mózes és a hároméves Sámuel esetében azért használja ezt a szót a héber szöveg, mert már ők is kikerültek édesanyjuk fennhatósága alól! Nem a koruknál, hanem a helyzetüknél fogva.)
- bthulah – házasság előtt álló fiatal szűz lány
- bachur – érett, ifjú harcos, aki már házasságra, családalapításra készül
Fontos tudnivaló, hogy a kisgyerekekre vonatkozó szavak: yeled, yonek, olel és taph, nem fordulnak elő a Példabeszédek könyvében (és a fiatal lány, a bthulah sem)! A fent idézett igeversekben a gyermek: na’ar. A na’ar jelentéséről hadd idézzek egy hosszabb részt Crystal Lutton messiáshívő rabbi Grace-Based Living c. könyvéből (saját fordítás):
A logikus gondolkodás kezdetei. A gyerekek agya 10 és 15 éves kor között kezd alkalmassá válni a logikus, ok-okozati összefüggéseket átlátó gondolkodásra. Nagyok az egyéni különbségek, de a változás a pubertás kor kezdetén, átlagosan 10 éves korban kezdődik, az ún. pre-logikus fázissal. A serdülő nevelése, fegyelmezése sok tekintetben eltér a korábbiaktól, mert a logikus gondolkodás felgyorsult fejlődése nagy változást okoz egész személyiségében. A szülő, akinek a kisiskolással való kapcsolatát a gondoskodó tekintélygyakorlás, a tanítás és az ésszerű korlátozás jellemezte, a serdülőnek nagyobb teret enged: hátrébb húzódik a szolgáló vezető szerepkörébe. A serdülő életében a szülő legfőbb feladata már nem a tanítás, hanem az önálló életre való rásegítés, bátorítás, támogatás; a fegyelmezés célja pedig a korrekció (helyreigazítás, kijavítás). Amikor letéved arról az útról, ami a jó életre vezet (Isten útjáról), segítünk neki, hogy észrevegye és végrehajtsa a korrekciót, az “újratervezést”.
A serdülőnek növekvő szabadsággal, és növekvő felelősséggel kell alkalmaznia azokat az értékeket és viselkedési normákat, amelyekre életének első 10 évében (remélhetőleg gondosan és alaposan) sikerült megtanítanunk. Ő már nehezen fogad el új morális értékeket és viselkedési normákat a szüleitől (ezért volna fontos minden ilyesmit még a kamaszkor megjelenése előtt alaposan megtanítani, modellezni, gyakorolni). Most jött el a kezdeti szárnypróbálgatások ideje: a serdülő az eddig tanultakat kezdi átgondolni, érteni és értékelni. Ami a sajátjává lett, azt a gyakorlatban is alkalmazni kezdi. A szülő hátrébb lép, és több teret ad a kirepülést gyakorló fióka önálló próbálkozásainak. Támogat, biztat, bátorít és helyreigazít a bizalmas kapcsolat közegében. Azzal, hogy a háttérbe vonul, nemcsak több lehetőséget ad, hanem a korábbinál több felelősséget is bíz a serdülőre. Ugyanakkor engedi hibázni, és hagyja, hogy (vigyázó tekintete mellett) csemetéjét közvetlenül neveljék tetteinek természetes következményei. Ez az az életszakasz, amikor végre a logikus következmények is szerepelhetnek a fegyelmezésben. De a szükséges, ámde kellemetlen következmények csak akkor tudnak érvényesülni és jótékony nevelő hatásukat kifejteni, ha a szülő hagyja. A logikus gondolkodás erőteljes fejlődése miatt ebben a korban a gyerek már valóban képes tanulni saját hibái következményeiből (főleg, ha a szülő nem rontja a következmények hatását olyasféle megjegyzésekkel, hogy “nem megmondtam?!…“, és, ha nem védi meg csemetéjét mindentől, ami kellemetlen és fájdalmas).
Nem ritka, hogy egy serdülő újra, meg újra hasonló hibát vét. Ez annak a jele, hogy némi helyreigazításra van szüksége – most derül ki, hogy annak idején valamit nem sikerült elég jól megtanulnia. A kamaszkor még sok esetben alkalmas arra, hogy a tanításában keletkezett néhány rést betömjük, a hiányokat pedig megpróbáljuk pótolni.
A bibliai időkben minden zsidó fiúnak kívülről megtanították a Tórát (mai Bibliánk első öt könyvét). A Tóra módszeres tanítása a szülői házban folyt: 5 éves korban kezdték, és 10 éves korra minden gyerek betéve tudta az ősi törvénykönyv szövegét. Nem várták tőle hogy mélyen meg is értse; az sem volt követelmény, hogy betartsa a benne foglalt törvényeket – de az egész irányadó mértéket, a teljes törvénykönyvet betáplálták a memóriájába, miközben folyamatosan bíztatták is a törvények betartására. Annak ellenére, hogy a Tóra előírásainak alapos megtartását nagyon szigorúan vette a zsidó kultúra, a korabeli rabbinikus iratok tanúsága szerint a zsidó szülő nem büntetéssel nevelte helyes viselkedésre a gyerekeket, hanem arra törekedett, hogy megszerettesse velük a Tórát. Kedvessé tette a számukra, és megnyerte őket a megtartására (saját jószántukból, nem félelemből, nem is a szeretet megszerzésére, vagy a szégyen elkerülésére). A Tórát nem egy sor szabálynak és rendeletnek tekintették, hanem olyan életmódnak, ami teljessé, tartalmassá, és szabaddá teszi az életet; olyan dolog tehát, ami jó nekünk, és szeretni lehet.
A kicsik neveléséhez (a szeretet parancsa alapján) hozzátartozott mások elfogadása, de hiányzott az érték-pluralitás! A bibliai idők zsidó kultúrájában a szülők nem tartották fontosnak, hogy éretlen gyerekeik az Igazságon kívül másféle értékrendet, más alternatívát is megismerjenek (ld. 2Timóteus 3:16). Gondos neveléssel, szoros kapcsolatban történő folyamatos minta-adással alapozták meg, hogy a kamaszaik végül a saját akaratukból is a Tóra megtartása mellett döntsenek (ld. 5Mózes 6:4-9). A szülők is szerették a Tórát; ők maguk is szívvel-lélekkel igyekeztek szeretett értékrendjüknek megfelelően élni. Gyerekeik előtt pici koruktól kezdve gondosan és folyamatosan modellezték a Tóra szerinti életet, az öt éven felülieknek pedig gondosan és folyamatosan tanították a törvény teljes, hosszú szövegét. Talán mondanom sem kell, hogy ez a fajta nevelés csak akkor lehetséges, ha a gyerekek az idejük nagy részét együtt töltik a szüleikkel.
Na’ar, a “tanuló felnőtt”. A zsidó hagyományban a nagyok társadalmába való befogadás (mai kifejezéssel a szocializáció) ünnepélyes küszöbe a Mitzva szertartás. Amikor a fiú 13 éves, megtartják a Bar Mitzvát; amikor a lány 12, megtartják a Bat Mitzvát. A ceremónia alkalmával ez a serdülő áll egy egész héten keresztül a gyülekezet előtt, vezeti az istentiszteleteket, és tanítja a Tórát, a felnőttek közössége pedig tisztelettel és komoly embernek járó figyelemmel veszi körül. Saját közössége előtt ad számot a Tóra beható ismeretéről; ezzel kifejezi, hogy már kész arra, hogy a közösség a felnőttek közé fogadja. A Mitzvát követő pár évben a serdülő amolyan “tanuló felnőtt” státuszt foglal el a társadalomban. A lány az anyja közelében marad, a fiú a férfiak világába kerül. További nevelésének oroszlánrészét átveszik a tanítómesterek, akik bevezetik a Szent Írások mélyebb ismeretébe, és így készítik fel az önálló életére. Ez a Bar Mitzva utáni időszak az az életszakasz, amelyet az ószövetségi héber a na’ar szóval jelöl. A szó egészen pontosan azt jelenti, hogy “szabaddá rázott” érett gyümölcs, aki már elszakadt a kisebb gyermekek anyaközpontú világától.
Amikor a Példabeszédek fenyítő botról szóló verseinek magyar fordításában azt olvassuk, hogy gyermek, természetes, hogy egy tipikus gyereket és nem egy beható törvényismerettel rendelkező, felelősségrevonható serdülő fiút képzelünk magunk elé. Az angol fordításokban is a child szó szerepel, és ennek alapján gondolják még ma is sokan, hogy a biblikus fegyelmezés egyenlő a gyerekek verésével.
A Példabeszédekben a gyermek már túl volt a Bar Mitzván, tehát levizsgázott a törvény ismeretéből, és a közösség színe előtt kijelentette, hogy ezentúl felelősséget vállal a tetteiért. Igaz, van kivétel. Az Ószövetség a csecsemő Mózesre is a na’ar szót használja. Ahhoz, hogy az életét megmentsék, egy kosárban kitették a folyóba. Átmenetileg ő is “szabaddá rázott” volt tehát, mert nem volt szülői fennhatóság alatt. De normális körülmények között nem használják ezt a szót kisbabákra. Sámuel esete a másik, amikor a na’ar szót kisgyerekre használja a Biblia szövege: amikor az anyukája kb. hároméves korában elválasztotta, felvitte a templomba és Éli pap gondjaira bízta. Ő is kikerült a szülői fennhatóság alól. Ezek azonban kivételes esetek: a szülői fennhatóság alól rendszerint nem kisgyermekkorban, hanem a felnőtté válás ünnepélyes alkalmával kerültek ki a “gyerekek”. Amikor tehát ezeket az igeverseket olvassuk, gyermek helyett egy jogilag nagykorú fiatalra kell gondolnunk:
“A gyermek [na’ar = fiatalember] szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.”
– Példabeszédek 22:15“Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket [na’ar = fiatalember], nem hal bele, ha megvered bottal.”
– Példabeszédek 23:13“A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett [= elhanyagolt, neveletlen] gyermek [na’ar = fiatalember] pedig szégyent hoz anyjára.”
– Példabeszédek 29:15
Akik a Példabeszédek könyvében szereplő igeversek alapján azt gondolják, hogy a verés a kisgyerekek fegyelmezésének biblikus módja, sajnálatos tévedés áldozatai. (A szigorúbb Michael Pearl a fenti igeversekre hivatkozva tanácsolja, hogy a szülők 4 hónapos korban, a barátságosabb James Dobson pedig, hogy 18 hónapos korban kezdjék el a kicsik testi fenyítését). Isten kijelentésének tekintélyére hivatkozva megkérdőjelezhetetlen igazságként adják elő a véleményüket. A Szentírás nem bíztatja kisgyerekek verésére a felnőtteket. A szeretetteljes és felelősségteljes fegyelmezés a nevelés része, de a biblikus fenyítés címén alkalmazott félelemkeltés, megszégyenítés és erőszak az emberi okoskodás megbetegítő túlkapása. Nem véletlen, hogy az Ószövetségre épülő és mélyen hagyománytisztelő zsidó kultúrában nem volt szokás verni a gyerekeket.
Az még külön vicces, hogy a Példabeszédek fenyítő botot emlegető igeverseiben szereplő serdülőt a fent említett szerzők és követőik már túl idősnek tartják a veréshez. Tanításaik szerint már az első “szándékos” engedetlenségre is fájdalmas ütést kell mérni a kis totyogó párnás kezére vagy combjára. Minden “szándékos” engedetlenséget előbb kézre, később combra vagy fenékre mért, kellően hatásos ütésekkel kell megbüntetni, de iskolás korban, vagy legkésőbb a kiskamaszkor elején fel kell hagyni a testi fenyítéssel. Sőt olyan (biblikusnak mondott!) felfogás is létezik, amely szerint a ház ura nemcsak a gyerekeit, hanem a feleségét is testi fenyítéssel köteles engedelmességben tartani. Bizony. Mielőtt tehát átvennénk ilyesmit valahonnan, ellenőrizzük a forrást!
A teljes Szentírás Isten ihletett kijelentése – eredeti formájában. A fordításokra azonban már nem érvényes ugyanez, és az értelmezésekre meg a magyarázatokra sem. Ezért fontos megértenünk, hogy a Biblia központi üzenete Jézus Krisztus személye. A Biblia Jézusról szól: Isten olyan, mint Jézus, és amikor úgy tűnik, mintha a bibliai Isten valahol nem lenne összhangban az emberré lett Isten, Jézus szelíd és feltétel nélkül szerető jellemével, akkor valószínűleg gond lehet az értelmezésünkkel.
Egyébként pedig a teljes Példabeszédek könyve a felnőtt életre készülő fiatal fiúknak (a na’aroknak) szól a bölcs döntésekről és az önfegyelemről, nem pedig szülőknek a gyermeknevelésről. A benne szereplő témák a serdülőknek és a párválasztásra, házasságra készülő fiataloknak valók.
Shebet: a “fenyítő bot”
Akik sok fundamentalista nevelési könyvet olvastak, általában úgy képzelik, hogy a Példabeszédek könyvében szereplő bot valami nádpálca, fakanál, vagy kisgyerekek fenekelésére alkalmas könnyű és rugalmas vessző. A pálca héberül choter, a “fenyítő bot” héber megfelelője azonban shebet.
Az igazi shebet (ejsd sévet) egy legömbölyített göcsörtben végződő erős bot, a pásztor fegyvere. A nyájat védte vele a ragadozók (farkas és oroszlán) ellen, és a rablók ellen is. Néha a juhok közé is hajította, amikor olyasmit tettek, amivel veszélybe sodorták magukat, pl. mérgező növényt akartak lelegelni, vagy összeverekedtek. A shebet hatalmi jelképpé vált; stilizált formája a királyi jogar (amely azt fejezi ki, hogy a hatalom védő funkciója a rend és az igazságosság fenntartása).
Hogy lehet, hogy azok a szülők, akik szerint bibliai parancs, hogy “fenyítő bottal” verjék a gyerekeiket, a shebet helyett mégis a saját kezüket használják, vagy nádpálcát, fakanalat, szíjat, vonalzót… újabb ajánlások szerint műanyag vízvezetékcsövet? A Példabeszédek “fenyítő botja” soha nem volt könnyű és rugalmas pálca vagy vessző. Aki a szó konkrét értelmében akarja betartani a Példabeszédek tanácsát a fenyítésről, annak egy baseball ütővel vagy bunkósbottal kellene felnőtt méretű és erejű tizenéves fia hátát ütlegelnie, nem pedig a kicsi gyereke kezét, fenekét, vagy combját.
A Példabeszédek könyvében szereplő shebet tényleges testi fenyítés eszköze is volt: börtön helyett a bírák által kiszabott számú botütést mértek az öntörvényű felnőtt, a “bolond” hátára. A bűncselekmény elkövetéséért jogilag felelősségre vonható felnőttön azonban nem a szülei hajtották végre az ítéletet, hanem azok, akiket a közösség arra kirendelt. A már felelősségre vonható fiatal éppen azért került a bírák elé, mert már nem a szülei felelőssége volt az, amit tett. A büntetés nem a szófogadásra szoktatás eszköze volt tehát, aminek a “keresztény” nevelési könyvek tekintik, hanem a közösség igazságszolgáltatása a tettiért felelős és a közöségre veszélyes bűnelkövetővel szemben, aminek a lényege a demonstráció: ezt nem teheted, és ha mégis, a többieket meg kell védenünk veled szemben.
Vajon a gyerekverés hívei a bibliai értelemben “bolondokat”, az Istennek engedetlen, öntörvényű felnőtteket is verni akarják a gyülekezetben? Mit kezdenek azokkal a tragikus esetekkel, amikor szülőknek túlbuzgó fenyítés közben sikerült agyonverniük a gyereküket? Abszurdnak hangzik, de sajnos számos példa akad rá a közelmúltból is. Hogy értelmezhető ez az igevers az igazságnak megfelelően? Az igazi shebet elég erős ahhoz, hogy akár meg is ölje a “bolondot”, akit vernek vele; a fenyítő botról szóló versekben mégis azt olvassuk, hogy a shebet nem öli meg a na’ar-t. Ebből is valószínű, hogy az adott szövegben nem konkrét botozásról van szó, hanem rendfenntartó hatalomgyakorlásról.
A Példabeszédek könyvében nem fegyelmező módszerről, hanem sokkal többről: egy olyan bibliai alapelvről van szó, amely a teljes Íráson átível: a pásztori vezető felelőssége nemcsak a szükségletkielégítő gondoskodás, hanem a rend és a védelem is. A rend fenntartása is a biztonságot nyújtó vezetés része. Ezt fejezi ki a zsoltáros is költői egyszerűséggel: „Vessződ és botod vigasztalnak engem.” (Zsoltárok 23:4)
“Nem hal bele, ha megvered bottal…”
“Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.”
– Példabeszédek 23:13-14
Crystal Lutton rabbi a Biblical Parenting c. könyvében írja:
Ha ez az igevers azt állítaná, hogy verd meg nyugodtan a gyerekedet bottal, és nem hal bele, akkor hazudna, mert ha egy olyan bunkósbottal megütöd a gyerekedet, amilyen a shebet, akár egy kamaszt is, igenis belehalhat.
Az eredeti nyelvben a “verés” helyén ugyanaz a szó áll, amely azt fejezi ki, hogy Jónás “napszúrást” kapott (Jónás 4:8). Szó szerint a nap verte Jónást. A verést kifejező héber szó tehát nemcsak fizikai ütlegelést, hanem szívós, állandó, nem mindig kellemes jelenlétet is jelent! A Példabeszédek könyvének kérdéses verseiben a szülői autoritás (hatalom, tekintély, cselekvési jog) állandó, nem mindig kellemes jelenléte a “verés”. Mondj nemet egy gyereknek, és nézd meg, mennyire találja kellemesnek! A Biblia arra bíztat minket, hogy legyünk jelen a gyerekeink életében állandóan, szívósan, felelősséggel, szükség esetén korlátozva is őket – ez nem mindig kellemes jelenlét! Pillanatnyilag súlyos csapásként élheti meg a gyermek, ha eltiltjuk kedvenc foglalatosságától, vagy nem teljesítjük leghőbb kívánságát.
Ha a fenti igeverset úgy értjük, hogy a gyermek lelkét menti meg a holtak hazájából, aki fizikailag megveri egy igazi bottal, miért kellett Krisztusnak meghalnia? Üdvösséget tudunk szerezni a gyerekeinknek, ha következetesen fegyelmezzük őket? Bármilyen abszurdnak is tűnik, de a testi fenyítés keresztény támogatói közül sokan így gondolják. Megállja-e a helyét ez az elgondolás a teljes Írással összevetve? Pál apostol írta:
“Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.”
– Galata 2:21
Egy keresztény szülő tehát nemcsak azért ne verje a gyerekeit a Bibliára hivatkozva, mert azzal fájdalmat okoz nekik, és ma már a törvény szerint is bántalmazásnak minősül. Ennél komolyabb oka is van rá: az evangélium üzenetét ferdíti el, Isten arcát torzítja el a gyerekei szemében.
Fenyítés: muwcar és towkechah
A shebet, a “fenyítő bot” egyértelműen az autoritás (cselekvési jog) szimbóluma az Ószövetség egyes helyein. A gyermekneveléssel összefüggésben a shebet a szülői hatalom szimbóluma. A szülő felelőssége a gyermek fegyelmezése, de nem mindegy, hogy ez mit jelent!
“Aki kíméli botját [shebet], gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti [muwcar].”
– Példabeszédek 13:24“A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő [muwcar] bot [shebet] kiűzi belőle.”
– Példabeszédek 22:15
A fenyítésként fordított muwcar (ejtsd musszár) szóbeli kiigazítást és tanítást jelent; szó szerint egész pontosan azt, hogy “vitassuk meg együtt”. A zsidó kultúrában egyoldalú ismeretközlés helyett egy-egy téma megvitatásával, megbeszélésével, azaz érveléssel vezették az igazságra és tanították önállóan gondolkodni a fiatal “gyakorló felnőttet”, a na’ar-t.
Még egy serdülő esetében is az érte felelős felnőtt dolga tehát, hogy jelen legyen az életében, és megvédje a még naiv, tapasztalatlan és kellő belátással nem rendelkező fiatalt a saját felelőtlenségétől azzal, hogy odafigyel rá, kérdéseket tesz fel neki, és a beszélgetés (nem kioktatás) közben, érvelés útján rávezeti az igazságra. Ha valaki ezt elmulasztja, az azt jelenti, hogy a serdülő gyermeke nem elég fontos a számára (bibliai szóval “gyűlöli” őt).
“A bot [shebet] és a fenyítés [towkechah] bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd [yacar] fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.”
– Példabeszédek 29:15-17
A towkechah (ejtsd tókehá) szó is érvelés útján való bizonyítást, meggyőzést jelentett. A yacar (ejtsd jasszar) fordításaként nem rossz a “fegyelmezd”, csak kissé homályos. Itt is szóbeli kiigazításról van szó. Az alábbi mondatban mindkét szó szerepel, de itt nem fenyítés, hanem intés és dorgálás a fordítás:
“Az Úr intését [muwcar] meg ne vesd, fiam, és dorgálását [towkechah] meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja [yakach], de mint apa a fiát, akit kedvel.”
– Példabeszédek 3:11-12
Még a yakach (ejtsd jakah) is azt jelenti, hogy közösen megvitat, meggyőz, helyreigazít – semmi köze az egyoldalú és rossz hangulatú dorgáláshoz vagy amire ennek hallatán gondolunk, a leszidáshoz.
Eszköztelenné válik a szülő?
Gondolom, az olvasó számára is kezd kiderülni, hogy a biblikus fegyelmezés meglehetősen eszköztelen, már ha elrettentő, a szavainkat foganatosító büntetőeszközöket akarnánk keresni. Ennek az az oka, hogy a bibliai időkben a szülői nevelés közege az egész napos együttlét és a bizalmi kapcsolat volt, fenyegetésre és a tanítás büntetéssel való foganatosítására nem volt szükség. Odafigyelésre, személyes jelenlétre, törődésre, türelemre, a serdülők esetében pedig jó kérdésekre és valódi érvekre viszont annál inkább.
Valószínűleg a bibliai időkben is megesett, hogy valaki mások verésére használta a botot (a hatalommal és az erővel az ember mindig hajlamos volt visszaélni), de az önkényes erőszakoskodás már akkor is büntetőjogi következményekkel járt. A mózesi törvények sohasem biztattak gyermekek verésére. A hatóságok által a felnőttekre kiszabott botütések végrehajtása már nem a szülők dolga volt. Az egész Bibliában sehol nem találunk pozitív példát arra, hogy szülők gyerekeket vertek; a Példabeszédek botos igeverseinek tragikusan hibás értelmezése a gyerekek testi fenyítése – ami rongálja a kapcsolatot, és ezzel akadályozza, egyes esetekben el is lehetetleníti a gyerekek és a serdülők nevelését, fegyelmezését.
A szülőt Isten hatalmazta fel arra, hogy tanítsa és jó útra terelje a gyermekét (instrukció, korrekció); nem hagyhatja felügyelet, helyreigazítás és vezetés nélkül, amíg az éretlenségével veszélybe sodor másokat vagy saját magát! A shebet e jog és kötelesség szimbóluma. Isten parancsa ellen vét, aki a gyermekét elhanyagolja – és az is, aki bántalmazza.
A hatalmát rendeltetésszerűen használó szülő megkötözi az ostobaságot
“A gyermek [na’ar = tizenéves fiú] szívéhez hozzátartozik [meg van kötözve] az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.”
– Példabeszédek 22:15
E példabeszéd (a maga idejében közmondás) sem azt jelenti, hogy a gyermek szíve tele van ostobasággal, akit ezért időnként alaposan el kell verni, hanem pont az ellenkezőjét. Az ostobaságot (a vakon botorkálást, a bölcs belátás hiányát) az igazságban való nevelés “megkötözi”. Ami meg van kötözve, annak korlátozva van a működése. A jelentést visszaadó fordítás ilyesmi volna: “a bölcs belátás hiányát a fiatalember (na’ar) a szívében megkötözi a tekintélyes helyreigazítás.” Az ostobaság (más magyar fordításokban bolondság vagy dőreség) héber fogalma csak felnőttekre vonatkozik, és az az elv tartozik hozzá, hogy az Isten igazságában felnevelt (folyamatosan tanított és a helyes útra visszaterelt) gyermek, mire felnő, és felelőssé válik a saját döntéseiért, képes is lesz felelős döntéseket hozni: nem marad vak, rendelkezni fog az érettségre jellemző bölcs belátással, felismeri és elutasítja az ostobaságot. A szentírás ismerete alapján lesz képes az élet gyakorlati kérdéseiben dönteni: “bölcs” lesz és nem “ostoba”. Ugyanarról a koncepcióról van szó tehát, amiről az első zsoltár is szól:
“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.”
– Zsoltárok 1:1-3
A Példabeszédek 22:15 arra emlékezteti a szülőket, hogy a gyermeket addig kell figyelemmel kísérni, érveléssel, vitával, megbeszéléssel addig kell őt tanítani helyesen gondolkodni, és addig kell újra meg újra rávezetni a helyes útra, amíg fiatal és formálható. A kamaszkor előtt kell a gyerekeket otthon, a családban megtanítanunk azokra az alapértékekre, főleg Isten igazságára, amelyeket felnőve a saját gondolkodása részévé tud tenni, és használni tud a gyakorlatban is. A kamaszkor előtt kell vele megalapoznunk azt a teherbíró bizalmi kapcsolatot, amely lehetővé teszi, hogy a kamaszkor viharaiban is hozzánk forduljon, amikor útbaigazításra van szüksége.
Mózes és a shebet
A Kivonulás könyvében az égő csipkebokornál Isten azt parancsolja Mózesnek, hogy térjen vissza Egyiptomba, és vezesse ki népét a fogságból. Mózes visszakérdez: Mit csináljak, ha nem hiszik el, hogy Isten küldött engem (2Mózes 4:1)? Ekkor hívja fel Isten Mózes figyelmét a kezében tartott botra, amit kígyóvá változtat, majd visszaváltoztatja bottá, és így szól:
“Így majd elhiszik, hogy megjelent neked az ÚR, atyáik Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.”
– 2Mózes 4:5
A bot szerepe itt az volt, hogy megmutassa, kicsoda Isten, akinek a felhatalmazásából vezeti Mózes a népet. A bot (shebet) Mózes kezében is az Istentől kapott vezetői felhatalmazást jelképezte.
A könyv 7., 8., 10. és 14. fejezeteiben Isten egy célból parancsolja meg Mózesnek és Áronnak a bot használatát:
“Így szól azért az ÚR: erről tudod meg, hogy én vagyok az ÚR…”
– 2Mózes 7:17
Miután megszabadultak az egyiptomi fogságból, Izrael népe szomjúságra kezdett panaszkodni a pusztában. Isten Mózest bottal a kezében állítja a nép elé – a bottal kellett ráütnie a sziklára, hogy víz fakadjon belőle (2Mózes 17:1-6). Így az egész nép előtt nyilvánvaló volt, hogy Isten hatalmából cselekszik Mózes, nem neki vannak szuper képességei.
Gyermeknevelés és a “fenyítő bot”
Egyértelmű, hogy a bibliai bot nem a büntetés eszköze (noha mi büntetésre gondolunk, amikor a fenyítés szót olvassuk), és az is világos, hogy fontos szerepe van a nevelésben. Isten a botot arra használta, hogy megmutassa hatalmát a gyermekeinek, és hogy hitelesítse Mózes vezetői felhatalmazását: a bot azt jelképezte, hogy Mózes nem a saját kényére-kedvére, hanem Isten felhatalmazására cselekszik.
Volt idő, amikor a bottal ütnie kellett (a sziklát, nem egy embert), és volt idő, amikor bottal a kézben (Isten felhatalmazásának birtokában) egyszerűen ki kellett mondania Isten szavait.
Egy pici gyerek még magától értetődően utánozza a felnőttjeit – a három-négyéves kisgyermek ösztönösen igyekszik szót fogadni annak, akihez függő viszonyban kötődik. A serdülő viszont, aki már kezd képessé válni arra, hogy tettei következményeit belássa, a lelkülete szerint választ a jó és a rossz között; azt is megválasztja, kit követ és kit nem. Neki ugyanúgy tisztában kell azzal lennie, hogy a szülei nem a saját önkényes kívánságaik szerint próbálják őt igazgatni, hanem Isten felhatalmazásából, mint ahogy a népnek is tudnia kellett, hogy Mózes nem a saját kényére-kedvére, hanem Isten felhatalmazására cselekszik.
A “fenyítő bot” szó szerinti fordításban a korrekció botja. Az Újszövetségben a “teljes Írás” a bot: a korrekció (helyreigazítás vagy megjobbítás) tekintéllyel felruházott eszköze:
“A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.”
– 2Timóteus 3:16
A “teljes írás” akkor a megjobbítás eszköze, amikor annak a szájából hangzik el, aki másokat Isten felhatalmazásából vezet – például a tiédből, kedves Édesapa és Édesanya, mert Isten bízta a gondjaidra a gyerekeidet!
A bot rendeltetése: védelem és helyreigazítás
A “fenyítő botot”, a helyreigazítás botját a rendeltetésének megfelelően kellene használni, ahogy a pásztor: a juhok védelmére.
Isten felhatalmazott a gyerekeim vezetésére, mivel szülő vagyok – de attól még tökéletlen ember maradtam. Megtörténik tehát, hogy rosszul képviselem az Urat, és visszaélek Tőle kapott hatalmammal, ahogy Mózes is, amikor Isten parancsától eltért, és önszorgalomból is csapkodta a sziklát. Istent azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy áldást adjon a gyerekeimnek, ahogy Izrael népének is fakasztott vizet a sziklából.
Mindezek fényében érdemes újra figyelmesen elolvasni a Példabeszédek könyvének a bot használatára biztató verseit! Fontos, hogy komolyan vegyük és nevelési gyakorlatunk részévé tegyük őket. De mielőtt cselekszünk, értsük meg, mit jelentenek.
Befejezésül álljon itt egy másik megfontolandó idézet ugyanerről a helyről:
“Ismerd meg juhaidat egyenként, törődj gondosan a nyájakkal!”
– Példabeszédek 25:23
A cikk először a krisztamami.blog-on jelent meg, onnan költöztettem ide.
Felhasznált irodalom
- Dr. Timothy S. Laniak, While Shepherds Watch Their Flocks, (2007) – innen valók a szép színes képek is.
- Teresa Whitehurst: How Would Jesus Raise a Child? (Revell, 2007)
- Samuel Martin: Thy Rod and Thy Staff They Comfort Me (2006) – ingyen letölthető pdf
- Crystal Lutton: Biblical Parenting (2002), Grace-Based Living (2013)
- Ted Hildebrandt: Proverbs 22:6a: Train Up a Child? Grace Theological Journal (1988)
- Clay Clarkson: Heartfelt Discipline (2014)
TOVÁBBI OLVASNIVALÓ MÁS HELYEKRŐL A TÉMÁBAN:
A fentiekkel kapcsolatos ellenvetés:
- Hargitay Róbert: A keresztény gyermeknevelés elmélete és gyakorlata egy példás családnál – III. A testi fenyítés bibliai alapjainak védelmében – Hogy miért ajánlom? Leginkább azért, mert az ellenérvek átgondolása (és úgy általában a gondolkodás) egészséges és hasznos dolog.
Remek angol nyelvű cikk a témában, még több bibliai héber szóval:
- L.R. Knost: Spare the Rod: The Heart of the Matter
Balavány György riportsorozata a 24.hu-n:
1. Majd akkor szeretlek, ha megérdemled (2017-01-21) – Bár a súlyos gyermekbántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés néha belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. A sorozat első részében Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő véleményét ismerhetjük meg.
2. Apám nem ütött, anyám verhetett agyba-főbe, nem érdekelt (2017-01-22) – A sorozat második részében bántalmazók és bántalmazottak szólalnak meg. Mindannyian kérték, hogy a kilétüket tartsuk titokban.
3. Ezt a traumát nem lehet kinőni (2017-01-23) …csak nehéz, hosszadalmas munka árán lehet belőle kigyógyulni. A sorozat harmadik része a velem készült interjú kivonata. A gyerekverés veszélyes, és a Biblia sem igazolja.
KÉK nevelés 