Az emberek akkor fogadják szívesen az útbaigazítást, amikor el akarnak jutni valahová. A saját céljaik megvalósításához kérnek segítséget. Csak a gyerekeket próbáljuk olyan irányba kormányozni, amit nem tettünk a sajátjukká; amit csak mi akarunk, nem ők.
Írások → A KÉK NEVELÉS ESZKÖZTÁRA → Kire hat a nevelés?
- A nevelés arra a gyerekre hat, akinek működik a riasztórendszere
- A nevelés arra a gyerekre hat, aki átérzi a hiábavalóság szívfájdalmát
- A nevelés arra a gyerekre hat, aki kötődik az érte felelős felnőttekhez
- A nevelés arra a gyerekre hat, akiben a jószándék már megvan
- A nevelés arra a gyerekre hat, akiben a vegyes érzések belső konfliktust okoznak
Nevelési céljaink közé tartozik az is, hogy a jónak legalább a szándéka meglegyen a gyermekben. De miközben erre vágyunk, egyrészt mindig meg akarjuk mondani neki, hogy mit csináljon, másrészt viszont próbáljuk a kemény fejébe beleverni, hogy ő a felelős a tetteiért. A kamaszainknak rengeteget prédikálunk erről. “Gondolkozz, mert amit teszel, az következményekkel jár!” El kellene döntenünk, hogy mit akarunk: engedelmes parancsteljesítést, vagy önálló felelősségvállalást, mert a kettő nem igazán megy egyszerre. A jószándék és a felelősségérzet nem a szoros elszámoltatásból fakad, és biztosan nem a szorgos prédikálásból. Hanem akkor honnan?
Ahhoz, hogy felelősséget érezzünk a tetteinkért, tudnunk kell, hogy amit teszünk, az tényleg számít; valóságos következményei vannak és igazi hatása. Aki úgy érzi, hogy semmilyen hatással nincs a világra, másokra, és a saját életére, mert őt csak a körülmények sodorják, és csak azt teszi, amit muszáj, az célokat sem tűz maga elé és felelősséget sem érez a tetteiért. Miért is érezne, ha a hatáskörén kívülálló erők uralkodnak rajta, és ő csak az ösztönei, a szülei vagy a felettesei parancsát hajtja végre?
Honnan származik a felelősségérzet?
A felelősségérzet első csírája a cselekvőképesség érzete vagy ágencia. De nevezik az önhatékonyság vagy a hatóerő érzetének is. A gyermek akkor kezdi magát felelősnek érezni a tetteiért, amikor úgy érzi, hogy már nem a hátsó ülésen ül, hanem kormánykerék van a kezében. Mivel megválaszthatja haladási irányát, érezni kezdi, hogy amerre halad, az összefügg azzal, hogy hova fog eljutni. A játék valóságtól védett buborékában, a képzelet birodalmában még igazi következmények nélkül kísérletezhet. Az önhatékonyság felismeréséből fakadó tettvágy az a belső hajtóerő, amit cselekvőképesség érzetének nevezünk.
A gyerekek nem a vezetőülésre születnek; utasként kezdik az életet. A cselekvőképesség érzete játék közben alakul ki, és az önállósulás érési folyamatának gyümölcse.
A 3-4 éves kisgyerek kedvenc játéka gyakran a kormánykerék és minden, amit kormányozni lehet. A fedőt és a tányért is kormánynak használja. Még csak játékból kormányoz, de már a való életben is kezdi észrevenni, hogy van választása. Mivel észreveszi, hogy a tettei hatással vannak a dolgokra, néha már gondolkozik, mielőtt tesz valamit… és rájön, hogy amikor ő kormányoz, akkor ahhoz is köze van, ami utána történik.
Sok kamasznak, akinek a felelőtlenségével a felnőttek nem tudnak mit kezdeni, az a fő baja, hogy nem érez kormánykereket a kezében. Nem kapott saját megbízatást. Semmi nem múlik rajta az életben. Az élet még mindig csak történik vele. Nem is fejlődhetett ki benne a felelősségérzet, mert az életben sose ülhetett még oda, ahol van kormány, sebességváltó, fék és gázpedál. Mindig csak utasa volt a saját életének. Nem tapasztalta, hogy amerre kormányoz, arra halad. Ha balesetet okoz, összetöri magát vagy elüt valakit, nem jut eszébe, hogy rosszul döntött. Nem próbálja valahogy jóvátenni, mert nem is bánja meg a tetteit. Nem tanul a hibáiból. Ő csak utas – vele a baleset is csak történt. Mindig valaki más a hibás. Nincs mit megbánnia, nincs miért furdalja a lelkiismerete, ha nem felelős azért, amit csinál!
Egy jól fejlődő 3-4 évesben megszületik a vágy, hogy nemcsak bele a vakvilágba, hanem egy bizonyos irányba haladjon. Már arról is van elképzelése, hogy hova akar eljutni. Amikor elindul, hogy megtegye, amit eltervezett, rájön, hogy minden út máshová vezet. Feldereng, hogy következményei vannak annak, amit tesz (vagy nem tesz).
Mi teszi hatékonnyá a korrekciót?
Amikor olyan valakire szólsz rá helyreutasító szándékkal: „Ne azt csináld! Ne arra menj!”, aki nem a vezetőülésben ül, van értelme annak, hogy rászólsz? Nem hiszem.
Emlékszem, amikor a lányom tanult autót vezetni. Azt gondolná az ember, hogy miután 18 éven keresztül ült a kocsiban, amit én vezettem, egy csomó dolgot tud már a vezetésről. Csakhogy mindez ideig utas volt. Amikor először ült a vezetőülésbe, kiderült, hogy 18 év alatt szinte semmit nem tanult a vezetésről. Kormánnyal a kezében egyetlen óra alatt többet tanult, mint 18 év alatt összesen. Minden egyes hibájából tanult. Kétórányi vezetés után már egész sokat tudott.
Azt hisszük, hogy a gyerek abból tanul, hogy rászólok, amikor valamit rosszul csinál, és kijavítom; megmondom neki, mit hogy kell jól csinálni. Sokszor el is magyarázom, nehogy kiessen a fejéből. Mindig ide lyukadunk ki, pedig nem hat. Amikor a korrekció, a helyreigazítás nem a kormánykerék mellett történik, akkor nem is hoz javulást, mert a menetirányt csak az tudja korrigálni, akinek kormány van a kezében.
Amikor a gyerek vagy a kamasz rájön, hogy rajta múlik, hogy odaér-e, ahova elindult, vagy út közben belefordul az árokba, akkor kíváncsi lesz a vezetési tanácsainkra. Rögtön tudja értékelni, hogy egy gyakorlott felnőtt is ül mellette, és szükség esetén szól, hogy a piros lámpához közeledve érdemes lassítani, és a sebességváltót pedig jó ötlet visszakapcsolni egyesbe, mielőtt újra elindul. Akkor a mellette ülő felnőtt már nem az az idegesítő alak, aki kéretlenül beleszól mindenbe, hanem aki hajlandó segíteni!
A szándék hatalma
A felnőttekkel foglalkozó pszichológia már jó ideje rájött, hogy az emberek akkor igényelnek és fogadnak el segítséget, amikor már van bennük saját szándék: el akarnak jutni valahová. A saját céljaik eléréséhez, a saját szándékaik megvalósításához kérnek segítséget. Erre épül a coaching, a tanácsadás, a mentorálás.
Csak a gyerekeket próbáljuk jutalmazással és büntetéssel (vagy divatosan: logikus következményekkel) olyan irányba kormányozni, amit nem tettünk a sajátjukká; amit még csak mi akarunk, ők nem. Kísérletekből már a hetvenes évek elején kiderült, hogy a logikus következmények módszere csak rövid távon hatásos, nevelési szempontból viszont nem hoz maradandó eredményt.
Útbaigazítani (kócsolni, mentorálni, tanácsolni) pedig csak azt lehet, aki már úton van és valahova meg akar érkezni. Ha a gyerek még nem akar eljutni oda, ahova terelni próbálod, de te ellátod utasítással és jótanáccsal, vajon mit fog mondani? „Hagyjál!”
A jó cselekvésére a saját szándéka indítja
A gyereket a saját szándéka indítja a jó cselekvésére! Fontos ez, és tudnunk kell, hogy még ez sem a szerencsés géneknek vagy a gondos nevelésnek köszönhető, hanem az önállósulás érési folyamatának. Ez az a folyamat, melynek során valaki képessé válik az önálló életre és célok kitűzésére. Az önállósulás folyamata viszont csak akkor halad előre töretlenül, ha a gyermek szabad a kötődés munkájától: nem kell a szeretetünk elérésére és fenntartására törekednie.
A céltudatosság, az érdeklődési kör és a felelősségteljes cselekvés közvetlenül a valódi játékból fakad, és spontán megtörténik, amikor a játék önkifejező és felfedező lelkiállapotára felszabadult gyermek: ha csak a képzelet világában is, de a vezetőülésbe ülhet. Nem ok-okozati összefüggés gyanánt következik tehát a felelősségérzet megjelenése abból, hogy felelősséget bízunk a gyermekre. Nem is a bíztatás hozza elő belőle: „menjél csak és csináld, tudom, hogy képes vagy rá, ügyes leszel!”
A gyerekeknek játszaniuk kell! A saját szándék (belső motiváció) és a felelősségérzet is játék közben jelenik meg. Nem azért, mert eleget motiváltuk, hanem spontán módon. Magától. Belülről. A valódi játék hatására.
A valódi játék elvarázsolt lelkiállapota a gyerekek természetes üzemmódja. Nem kell rá őket tanítani, maguktól beleesnek, ha nincs fontosabb dolguk. És egyetlen fontosabb dolog van, ami játéktól elvonja a gyereket: a kötődő éhség. Ha erről megfeledkezhet, mert nem kell a szeretet megtartásán fáradoznia, akkor a benne lévő természetes kísérletező kedv és tudásszomj előrelendíti, hogy felfedezzen, kísérletezzen, alkosson, a képzelet szárnyára keljen… és közben megismerje a világ működését.
A mi dolgunk tehát nem a direkt önállóságra nevelés, nem az érdeklődési kör irányított kialakítása, nem a céltudatos felelősségre nevelés. A következményeket sem büntetés formájában kellene a gyerekeinkben tudatosítanunk. Az önállósulás érési folyamatának a gyümölcsei idővel szépen megjelennek, belülről és spontán, ha megvan a biztonságot nyújtó kapcsolat, és az elveszítésétől nem kell a gyereknek tartania.
A szülő a hátországot biztosítja
Mi vagyunk azok, akikbe a gyökereivel kapaszkodhat, ahonnan táplálkozhat. Mi vagyunk a gyermek hátországa, a biztos bázisa. Szabadságot is kell neki adnunk ahhoz, hogy Isten beleírt fejlődési terve megvalósuljon, de a feladatunkat el kell végeznünk, hogy a természet is elvégezze az övét: A szülők szerepe…
Létezik ez az út. Lehet a kapcsolatra nézve is biztonságos és a fejlődést is támogató módon gyereket nevelni. Még fegyelmezni is. A kormánykerékre tehetjük a gyerekeink kezét; még a testi fogyatékossággal vagy lelki sérüléssel küzdő, a hátrányos helyzetű, a zűrös, „SNI-s”, magatartásproblémás, zavarokkal és szindrómákkal diagnosztizált gyerekek kezét is.
Ennek szerves része az is, hogy felébresztjük bennük a cselekvőképesség érzetét, és előhívjuk belőle a saját jószándékát. A saját szándék, a belső motiváció óriási erővel hat az önállósulás fejlődési folyamatára!
