A nevelés eredménye nem azon múlik, hogy ügyesen alkalmazod-e a trükköket.
És még csak nem is azon, hogy mennyire szereted a gyerekeidet. Ahhoz, hogy nevelni tudd őket, a tiéd kell, hogy legyen a gyerekeid szíve. Ez a KÉK nevelés titka.
A kapcsolatotoktól függ tehát, nem a módszereidtől, hogy képes vagy-e hatni a gyerekeidre. Természetes hatalom (hatóerő) nélkül a nevelési próbálkozások frusztrációhoz vezetnek – ezt minden szülőnek fontos lenne megértenie, azoknak a gyerekekért felelős felnőtteknek pedig különösen, akik mások gyermekeinek a nevelésében vesznek részt. Ma sokkal többet írnak a nevelésről, mint korábban bármikor – de mintha mégis jóval kevesebb felnőtt tudna hatni a gyerekekre. Ha rájössz, hogy nevelési problémáid abból fakadnak, hogy hiányzik a gyerekeiddel való kapcsolatból a természetes felhatalmazás, már jó nyomon vagy! Minden okod megvan a bizakodásra, mert a természetes szülői tekintély, a hatalom, a hatóerő meg- (és vissza is) szerezhető.
Egy gyerek akkor hallgat rám, ha kötődik hozzám és szeretne nekem megfelelni; ha „jó” akar lenni a kedvemért. Az egészséges lelkületű gyermek nem azért akar jó lenni, hogy elkerülje a büntetést, vagy megkaparintsa a jutalmát, hanem azért, mert a kötődő ösztöne arra indítja, hogy figyeljen rám, utánozzon, kövessen, és egyetértsen velem [ld: A kötődés gyökerei]. Ugyanolyan elemi szüksége van arra, hogy a hozzá közelálló felnőttekbe (jó esetben a szüleibe) jó mélyen belegyökerezhessen, mint amennyire kell neki a levegő, az étel, és a fedél a feje fölött. A nevelés nélkülözhetetlen feltétele és közege a biztonságot nyújtó, rendezett kapcsolat. Amíg ezt nem sikerül megteremtened, addig hiába erőlködsz. Átmenetileg sikerülhet módosítanod a gyermek viselkedését, de a lelkületén, a szíve állapotán a kapcsolat kontextusán kívül nem tudsz változtatni.
A kötődés a közelség elérésére és fenntartására irányuló hatóerő a kapcsolatban. Ez a szakszerű megfogalmazás Dr. Gordon Neufeldtől származik. Egyszerűen szólva a kötődés a szeretet zsigeri, ösztönös formája.
gondoskodó-elfogadó viszony
A rendezett kötődő kapcsolat azonban nem egyenlőségen alapuló partneri viszony! Az úgynevezett kötődő nevelés ezen a ponton szokott elcsúszni. A gyermek jelzéseire figyelő válaszkészség nem ugyanaz, mint a kormány és a felelősség átadása! A gyermekednek egyszerre van szüksége arra, hogy figyelj és válaszolj a jelzéseire, és arra is, hogy felnőtt legyél, aki nála mindig nagyobb, erősebb, bölcsebb, és törődő szeretettel viseli a gondját (mert biztonságot nyújtani csak így lehet).
Ha azt hisszük, hogy a gyermek vezet, a szülő pedig a gyermek jelzéseit követi, nem értjük a kötődéselmélet egyik sarkalatos pontját: a kötődő kapcsolatban a hierarchikus viszony a természetes. Magyarul az, hogy a felnőtt biztonságot nyújt és gondoskodik, a gyermek pedig a biztonságot élvezi, a gondoskodást elfogadja és fejlődik.
A kötődő ösztön a függést támogatja. Az önállósulás érési folyamatának is a biztonságos kötődés az alapfeltétele. Paradox módon azzal teszünk a legtöbbet a gyermek önállósulásáért, hogy a függését támogatjuk és kettőnk kapcsolatában betöltjük a gondoskodó vezető helyét. A rendezett kötődő kapcsolatban a gyermek ösztönösen felnéz a felnőttre és rábízza magát. Erre van szüksége ahhoz, hogy nyugalmat találjon és fejlődjön.
A gyerek és szülő egyenlő partneri viszonyát hangoztató nevelési teóriákat tehát érdemes óvatosan kezelni, mert bármennyire szimpatikus, nem összeegyeztethető a hús-vér gyerek természetével, és megtépázza a kezdetben harmonikusnak induló viszonyt.
A kötődő kapcsolatban nem egyenlőség, hanem természetes hierarchia van: az egyik fél mindig a gondoskodó, a másik pedig az, aki gondoskodásra szorul és azt elfogadja. Felnőttek kapcsolatában váltakozik, hogy éppen melyikünk gondoskodik, és melyikünk szorul gondoskodásra. Amikor az édesanya szül és szoptat, kiszolgáltatott helyzetben van, és ha jól működik a család, az édesapa gondoskodik róla, sőt a rokonok és a barátok is besegítenek. Amikor édesapa influenzás, vagy eltöri a lábát, ő az, aki gondoskodásra szorul. Egy jó barátságban, ha egyikünk elesik, a másik felsegíti.
A gyerekeinkkel való kapcsolatunk viszont akkor támogatja a fejlődésüket, ha folyamatosan mi, felnőttek vállaljuk a gondoskodó fél szerepet. Egyenlő partneri viszonyt erőltetünk a gyerekünkre, ha nem értjük, hogy ezzel megfosztjuk őt attól, hogy az lehessen, aki: gyerek. Függő és elfogadó fél a kapcsolatban. Ezzel nemcsak viselkedési problémákat szabadítunk a nyakunkba, hanem a gyermek fejlődését is letérítjük a természetes pályájáról.
A gyermeket, hogy veleszületett kötődő ösztöne arra indítja, hogy egyre mélyebb és sebezhetőbb módon eressze beléd kötődése gyökereit. Ragaszkodik hozzád, hasonlítani akar hozzád, utánozni próbál, hozzád méri magát… azaz a maga módján „jó” akar lenni a kedvedért. Ebből az következik, hogy a viselkedési problémák, az ellenállás, az engedetlenség és az agresszív viselkedés vagy azt jelenti, hogy a gyerek még éretlen, és hiába akar jó lenni a kedvedért, de koránál fogva időnként még impulzív. Ha pedig elmúlt már 6-7 éves, és még mindig jellemző a viselkedésére az ellenállás és az agresszió, akkor nagy valószínűséggel kapcsolati probléma van a háttérben. Amelyik gyerek neked adta a szívét, és a kapcsolatotokban is a helyén van, ösztönösen is vágyik arra, hogy jó legyen a kedvedért. Ez nem azt jelenti, hogy a teljesítménye is megfelel az elvárásaidnak, de a jó szándékában biztos lehetsz; a teljesítmény pedig az érettségével együtt magától javul.
A szeretett felnőttnek tehát természetes felhatalmazása van a gyerek nevelésére – van előtte tekintélye, tud rá hatni. A gyerek hallgat arra, akihez kötődik. Tőle várja az életmintákat és a kedvében akar járni.
Persze nemcsak a kötődésből fakadó természetes hatóerőt ismerjük. Létezik parancsuralmi tekintély is, amit az erőfölény tart fönn. Nagy különbség van a kötődés alapú és a pozíció alapú hatalom között.
A kötődésből fakadó természetes hatalom észrevétlenül hat. A gondoskodó vezető szerepét betöltő szülő tiszteletet ébreszt a gyermekben, aki ösztönösen függő-elfogadó szerepben kapcsolódik hozzá. Nem lesz hatalmi harc, senkinek nem kell csatákat nyernie és győznie. A természetes hatalom a gyermekről való gondoskodásra irányul.
A szerzett hatalomra, ami erőből vagy pozícióból származik, újra meg újra fel kell hívni a figyelmet. Beszélni kell a tiszteletről, az engedelmességről, emlegetni kell a kihágások várható következményeit, és meg kell mutatni, ki az úr a háznál. A tekintélyelvű szülő arra törekszik, hogy a gyerek megadja magát. A parancsuralmi hatalomnak muszáj az alattvalókat elnyomva tartani, másképp hatástalan.
Ha viselkedési problémák vannak a gyerekeiddel, először kapcsolatotok erősítésén fáradozz a viselkedés javítgatása helyett! Tudom, milyen furcsán hangzik ez, de meg fogod látni, hogy a jó kapcsolat egyéb előnyei mellett a viselkedési problémák terén is javulás áll be, és a változás igazi lesz és értékes – bár nem tökéletes –, mert belülről fakad.
Te is jobban fogod magad érezni a gyerekek körül. Nem fogsz arra kényszerülni, hogy folyamatos karhatalmi intézkedésekkel, szigorúskodással és egyre ijesztőbb büntetések kilátásba helyezésével tartsd fenn a rendet!