Amikor a gyermek előbújik a kötődés bábjából, ki lép a szülők helyére?

A fejlődésnek nem az a célja, hogy a gyermek feltűnés nélkül beilleszkedjen a társadalomba, hanem az, hogy önálló egyéniséggé, érett személyiséggé nőjön fel.

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Az önálló egyéniséggé fejlődés és a közösségi lénnyé válás (a szocializáció) mesterterve a mai gyakorlattól merőben eltérő képet mutat.

A kiinduló helyzet a KÖTŐDÉS:

egységélmény az anyával, a SZÜLŐKKEL, majd a gyermek kötődése kiterjed a többi felnőttre is, akik a szülőkön kívül még rendszeresen gondoskodnak róla.

Utána pedig a kortársak következnek? Ők lépnek a fejlődés során valamikor a szülők helyébe? Egyáltalán nem! A fejlődésnek és a nevelésnek nem az a célja, hogy a gyermek feltűnés nélkül beilleszkedjen a társadalomba, hanem az, hogy önálló egyéniséggé, érett személyiséggé nőjön fel.

“A nevelés végső célja elősegíteni annak a személynek a kibontakozását, akit Isten egyedinek teremtett”

Dr. Pálhegyi Ferenc

Ami a szülő helyére lép, az az ÖNÁLLÓ EGYÉNISÉG.

A saját személyiség. Isten terve, a természet rendje szerint az önállósulás fejlődési folyamata során a gyermek másoktól különböző önmagává érik, önazonossá válik; kialakul az énmagja és az énhatárai.

Erre mind szüksége van ahhoz, hogy a kortárs-kapcsolataiban ne veszítse el sem önmagát, sem a felnőttjeihez való kötődését. Amíg egy gyermek nem önálló személyiség, aki tisztában van önmagával és a saját határaival, addig nincs felkészülve a kortárskapcsolatokra. A kezdetlegesen kötődő gyermek hasonulni fog a többiekhez, és elveszíti önmagát. Az egyéniség rügyei mennek a levesbe.

Csak az önmagával való kapcsolat kialakulása után lesz képes a gyermek a KÖZÖSSÉGI integrálódásra.

Önmagaként, önazonos egyéniségként tud úgy részt a közösségi életben, hogy annak építő tagja legyen, de ne oldódjon fel benne. Ne sodorja magával a közgondolkodás, a közízlés, a közvélemény.

Aki a személyisége kiformálódása után kapcsolódik baráthoz, társhoz, közösséghez, azt nem fenyegeti a beolvadás veszélye: nem veszíti el önmagát, nem arra fog törekedni, hogy ki ne lógjon a sorból. Nem az a vágyai netovábbja, hogy olyan legyen, mint mindenki más.

Kinek mondta Isten, hogy apja és anyja helyett ideje most már egy kortársához ragaszkodnia (ld. Máté 19:6)? Egy önálló életre képes fiatalembernek, aki családalapításra készült.

Akinek már kiformálódott a saját személyisége, az énje és a határai; aki önmaga elveszítése nélkül tud a másikkal összforrni, és aki képes a másikért a saját határain is túllépni, vele törődni, róla gondoskodni őt áldozatosan szeretni. Jézus szavaival: aki képes lesz szeretni a másik embert is úgy, mint önmagát. (Lukács 10:27)

Csak a másoktól különböző önmagává érett és önmagát már tisztán látó ember képes a másikat felemelni, vele együttműködni, adni, szolgálni, engedni, megbocsátani, elfogadni, lemondani érte, szenvedni érte, gondoskodni róla, biztonságot nyújtani neki (elutasítás, félelemkeltés és megszégyenítés nélkül); szolgálni és vezetni (elnyomás és bántalmazás nélkül). Ezt soha nem tudja megadni egy gyereknek a többi gyerek. De meg tudja neki adni bármelyik szülő, aki érett felnőtt.

A kortárs-kapcsolatoktól hiába várjuk, hogy segítsék a gyerekeinket a fejlődésben, mert a kortárs kötődések terméketlenek; nem termik az érett személyiség gyümölcsét. Sőt, letapossák a kibontakozó egyéniség zsenge hajtásait. A kortárs kapcsolatokhoz már saját egyéniségre van szükség, meglévő énmaggal és határokkal, mert nélküle a gyermek nem tud másokkal önmaga elveszítése nélkül kapcsolatban lenni – más szóval: sodródó lesz és befolyásolható.

Ne bízd a gyermekeid felnevelését a kortársakra! Hívd őket kötődő kapcsolatra, tápláld és ápold a kötődésüket, és ne nézd tétlenül, hogy a kortársak elhódítják tőled a szívüket. Ezzel tudod megelőzni azt is, hogy az önállósuló, szárnyait próbálgató serdülő ellened vívja a szabadságharcát, és épp akkor zárkózzon el előled, amikor alapértékeket keres és életre szóló döntéseket kell hoznia! A kortárs-orientáció támogatása helyett arra törekedj, hogy Istenben is mélyen meg tudjon gyökerezni, mielőtt meglazulnak a hozzád való kötődés szálai, hogy egész élete során legyen a lelkének “biztos és erős horgonya!” (Zsidók 6:19)