Kortárs-orientáció: amikor a gyermek kortársai a vetélytársaid lesznek

Ahogy közeledik a riválisodhoz, úgy távolodik tőled. Néha még abból is érzed, hogy másképp fogja a kezedet.

GYÖKEREK sorozat » 4. rész: A KÖTŐDÉS SÖTÉT OLDALA és a RIVÁLIS KÖTŐDÉSEK

Amikor a gyermek úgy érzi, hogy nem lehet olyan is, mint a szülei, és olyan is, mint a kortársai, mert túlságosan különbözőek; nem tartozhat egyszerre a szüleihez is és a kortársaihoz is, mert ők annyira távol állnak egymástól, akkor a kötődése “polarizálódik”: minél jobban vonzódik a kortársakhoz, annál ellenszenvesebbnek látja a szülőt. A kortárs-orientáció viszonylag új jelenség, és egyre több kárt okoz, mert ha a gyerekeink egymást tekintik mérvadónak és nem kíváncsiak a felnőttjeik tudására, tapasztalatára, iránymutatására, akkor nem tudjuk nekik továbbadni az értékeinket és a kultúránkat. Korábban az elődök bölcsességét, szokásait és a hagyományait az idősebbektől átvette a fiatalabb nemzedék és továbbadta az utódainak; mára viszont gyakorlatilag megszűnt az ősök tudásának függőleges továbbadása, ami nemcsak egyénileg akadályozza a gyermekek kibontakozását, hanem a társadalom egészének is mérhetetlen károkat okoz.

A hasonlóság útján való kötődés, a kicsik ösztönös utánzása arra való, hogy átvegyék a nagyok tudását, nyelvét és szokásait. Egészen a II. Világháborút követő időszakig a gyerekek is úgy öltözködtek és beszéltek, olyan zenére táncoltak és olyan könyveket olvastak, mint az értük felelős felnőttek. A négyévesek szülinapját ugyanúgy ünnepelték, mint a felnőttekét; nem volt külön “gyerekes” és “felnőttes” buli. Nem különítették el egymástól a korosztályokat. A háború után viszont megszületett a gyermekkultúra. A gyerekek már nem akarhatnak olyanok lenni, mint a felnőttek (ahogy a fejlődés ösztönkésztetése diktálja), mert akkor nem lehenének olyanok is, mint a többi gyerek. Választaniuk kell, hogy a két markánsan eltérő csoport közül melyikhez tartoznak – ami pólusossá teszi a kötődéseiket. És kik kerülnek a kötődés negatív pólusára? A felnőttek.

A mai gyerekek már nem olyanok akarnak lenni, mint a felnőttek, hanem olyanok, mint a többi gyerek. Ez annak a következménye, hogy mesterségesen különválasztottuk a gyermekkultúrát a kultúra egészétől. Nagyobb a profit, amióta a gyermekkultúra megteremtésével sikerült újabb fogyasztói csoportot létrehozni. Soha azelőtt nem hoztuk ilyen helyzetbe a gyerekeket.

A gyermek nem képes egyszerre teljesen különböző elvárásoknak megfelelni. Amikor szemben állnak egymással azok, akiket tájékozódási pontnak tekint olyan kérdésekben, hogy milyen a megfelelő viselkedés, beszéd, kinézet; mi a jó, mi a fontos, akkor kénytelen választani. Ha a többi gyerek egész mást vár el tőle, mint a felnőttjei, akkor a gyermek ugyanakkora erővel áll ellen a felnőttek elvárásainak, amekkora erővel a kortársaknak próbál megfelelni.

A gyerekek mindig fontosak voltak egymás számára, és amíg az értük felelős felnőtt (szülő vagy tanító) körüli pályán keringtek együtt a többiekkel, addig ez rendben is volt. Az erősebbek egészen addig nem bántják a gyengébbeket, amíg van egy olyan felnőtt is a közelben, akire mind felnéznek, akit mindannyian biztos bázisnak és tájékozódási pontnak tekintenek. De amint ez a felnőtt elhagyja az őrhelyét és a gyerekek egymás között maradnak, kialakul közöttük a hatalmi harc. Mindenkiből vagy úr lesz, vagy szolga. Bántani fogják egymást a testvérek, az osztálytársak; a keményebbek kegyetlenkedni fognak a kiszolgáltatottabbakkal a nyári táborban, az utcán, és ahová a felnőtt felügyelet a legkevésbé jut el: az interneten.

Intő jelek

A harmadikos lányodnak egy ideje nagyon fontossá vált, hogy mit gondolnak róla az osztálytársai. Jól ismert nevetése helyett már otthon is úgy nevet, mint a népszerű Csilla. Csilla ízlése szerint próbál öltözködni. Eddig a rózsaszín volt a kedvenc színe, de amióta kiderült, hogy Csilla lenézi azokat, akik rózsaszínt hordanak, ő is megveti a rózsaszín cuccokat. Reggel iskolába menet még úgy fogja a kezedet, mint régen, de amint az iskola közelébe értek, megváltozik minden. Ahogy közeledik a riválisodhoz, úgy távolodik tőled. Néha még abból is érzed, hogy másképp fogja a kezedet. Lehajolsz hozzá egy búcsúpuszira, ő pedig megfeszül. Elhúzódik a puszid elől. Most, hogy a Csilla társaságát keresi, ösztönösen idegenkedik tőled. A kicsik szeretete még hamar visszatér, amint a Csilla kikerül a képből. De ha feltűnik a színen, ugyanaz a kötődő ösztön, ami eddig melletted tartotta, most arra készteti a lányodat, hogy elhúzódjon tőled.

Intő jel az is, amikor a kortársak bűvkörében a családdal bánik úgy a gyermek, mint az idegenekkel. A kamaszoknál hatalmas méreteket ölt ez a jelenség. Amikor egymással vannak, megszűnünk létezni a számunkra. Úgy bánnak velünk, mint az idegenekkel.

Valószínű, hogy a gyermek kötődése a vetélytársaid lettek, ha igyekszik téged távol tartani tőlük, őket pedig tőled. Amikor a kötődések ártalmatlanok, a gyermek arra vágyik, hogy a szerettei együtt legyenek mind, egy kupacban. Még ha el is váltatok, ő arról álmodik, hogy együtt vagytok és szeretitek egymást. Ez akkor is jó álom, ha igazából nem volna jó, ha teljesülne. Amikor viszont a gyermek kifejezetten arra törekszik, hogy a kötődései NE találkozzanak, az azt jelzi, hogy ezek a kötődések egymást kizárják, egymás vetélytársai lettek. Ha nem akarja, hogy az iskola környékén mutatkozz, ha nem akarja, hogy a barátaival találkozz, ha nem hajlandó bemutatni a fiút vagy lányt, akivel jár, ha tiltakozik az ellen, hogy meghívd a barátait, akkor alapos okod van rivális kötődésre gyanakodni. A kortárs-orientáció komoly probléma, de annyira megszoktuk, hogy már fel se tűnik. Ha egyszer felnyílik rá a szemed, látni fogod, mennyire általános.

Miért nem vesszük észre, hogy kortárs-orientált a gyerekünk?

Amikor látjuk, hogy a gyermek már nem viselkedik tartózkodóan a társaságban, hanem magabiztosan járkál a társai között, még örülünk is, pedig nem kellene. A kortárs-kötődések hatására nem valódi szocializáció történik, csak az, hogy az a gyermek, aki korábban a felnőttjei felé volt nyitott és befolyásolható, ha átkötődik a kortársaiba, akkor feléjük lesz nyitott és befolyásolható.

És kivel szemben lesz tartózkodó és zárkózott, miután a kortársai felé elveszítette a tartózkodását? A saját szüleivel szemben! A kamaszokra nagyon jellemző ez, de ma már óvodás korban kezdődik. A hasonlóság szintjén kötődő gyermek, ha a napját a kortársai között tölti, könnyen átkötődik a többi gyerekbe, mert hozzájuk nyilvánvalóan jobban hasonlít, mint a felnőttekhez. És ettől kezdve a felnőttek lesznek a szemében a “mások”, az “idegenek”, akik előtt rejtegetnie kell az ügyeit.

Gyerektársaságban pedig eltűnik a korábbi gátlásossága: nyitott lesz, magabiztos és vagány; de ez egyáltalán nem jó jel: a tartózkodás, a rejtőzködő elzárkózás nem múlt el, csak irányt váltott. Ettől kezdve nem a felnőttekre hallgat, nem hozzájuk méri magát, hanem a kortársakhoz. Ma az a normális és az általános, hogy a gyerekek nevelik a gyerekeket. A kortárs-orientált fiatalok nem veszik át az előző generációk értékrendjét, tudását és tapasztalatát. Vak vezet világtalant. Egymást akarják követni, nem minket. Nem tudjuk nekik átadni a kultúránkat, az értékrendünket és a hitünket. Olyanok, mint a juhok pásztor nélkül: elgyötörtek és elveszettek.

“Amikor (Jézus) látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Máté 9:36)

Tévesen feltételezzük, hogy a gyermeknek kortárs-közösségre van szüksége ahhoz, hogy jobban beilleszkedjen a társadalomba. Még segédkezünk is abban, hogy a gyerekeink kortás-orientálttá váljanak, mert azt hisszük, hogy a többi gyerektől kell megtanulniuk a közösségi együttműködés szabályait. De egyáltalán nem ez történik. Az történik, hogy amikor a gyereked helyetted kötődik át a kortársaiba, akkor automatikusan eltávolodik tőled, még akkor is, ha még csak óvodás. Ettől kezdve nem fog rád hallgatni, a kicsik és az éretlenek pedig nem a közösségi együttműködés szabályait tanítják meg egymásnak, hanem valami egészen mást.

Amikor egy óvodáscsoport tagjai a felnőtt helyett egymáshoz kötődnek, egyesek főnökök lesznek, mások pedig szolgák. Érdemes megnézni, mit játszanak. Az idomárok idomítják az állatokat. A királyok parancsolgatnak az alattvalóknak, az őrök a raboknak, az urak a szolgáknak. Minden játékuk hierarchikus, mert a kicsiket és az éretleneket a kötődő ösztön irányítja, ami pedig hierarchikus viszonyba rendezi a kapcsolat tagjait.

Nem az érett emberek közösségi magatartását tanulják egymástól! Nem a másokkal is törődő magatartást. Nem azt, hogy „szeresd a másik embert is úgy, mint önmagadat”, és hogy „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük” (Lk 6:31). Nem ezt tanulják meg egymástól, hanem azt, hogy urak vagy szolgák legyenek. A farkastörvények ösztönvezérelt világában úgy lehet boldogulni, ha vagy legyőzök mindenkit, vagy az erősebbek szolgája leszek. A gyengébbeket bánthatom és kihasználhatom, az erősebbek pedig engem használnak és bántanak. Ez a rend érvényesül az éretlen emberek csoportjaiban, amelynek a tagjai a kötődés felszínes formáinál tartanak, tehát az ösztönös hasonulás, az ösztönös összetartás és lojalitás hajtja őket. Itt még nem létezik a másikra való odafigyelés, nem létezik törődő szeretet, a gyermekcsoporttól tehát hiába várjuk, hogy a közösségi életre alkalmassá tegye, szocializálja a gyerekeket.

A gyerekek egymáshoz való kötődése nem váltja ki a felnőtthöz való kötődés funkcióját, mert nem biztonságos. A kortárs-kötődés nem tud a fejlődés anyaméhe lenni. Attól kezdve, hogy egy gyerek a felnőttjei helyett átkötődik a kortársakhoz, nincs biztonságban az “érző szíve”. Meg kell keményednie ahhoz, hogy kibírja a rendszeres elutasítást és megszégyenítést. Kemény szívvel pedig megreked az éretlenségben.

Egy gyereknek nem a gyerektársaságban, hanem az érte felelős felnőttekkel való biztonságos kötődésben van esélye arra, hogy szocializálódjon: az emberi kapcsolatok terén is éretté fejlődjön. A közösségi életre alkalmas ember nem az, aki hol uralkodik, hol engedelmeskedik, hanem az, aki másokkal is törődik, miközben magáról sem feledkezik meg. Aki képes a másik embert is szeretni, és ugyanakkor önmagát is. A jézusi parancs szerint:

“Szeresd embertársadat is úgy, mint önmagadat.” (Máté 22:39)

– Kamasz koromban nekem is fontosabbak voltak a barátaim a szüleimnél, ez így a normális – mondják sokan. Igen, mert a II. Világháború után nőttünk fel, és ezt szoktuk meg. De azelőtt soha nem volt még olyan társadalom, amelyben a fiatalok ne az előző generációkat tekintették volna irányadónak, hanem egymást. Már a mi serdülő korunkban is fontosabbak voltak a kortársak a felnőtteknél. De ez nem jó és nem is természetes.

Hacsak nem az a célunk, hogy olyan embereket neveljünk, akik “beilleszkednek” a társadalomba. Úgy hiszem, hogy az a társadalom, amely maga is beteg, “elgyötört és elveszett”, nem lehet a norma! Csak azért, mert manapság már szinte mindenki természetesnek tartja, hogy a gyerekek a kortársaik között vannak jó helyen, ez még nem lesz se jó, se egészséges… de már megszoktuk és nem szúrja a szemünket.

Tévhit, hogy a kamaszoknak le kell válniuk a felnőttjeikről ahhoz, hogy önálló egyéniséggé fejlődjenek. Az önálló egyéniség, az érett személyiség a biztonságot nyújtó kapcsolat anyaméhében fejlődik, nem pedig méhen kívül! Minél mélyebb gyökerekkel kötődik hozzád a kamaszod, minél inkább a tiéd a szíve, minél inkább meg akarja veled osztani a gondolatait, az érzéseit és az élményeit, annál nagyobb eséllyel tud felnőni önálló, tőled különböző önmagává. Mély, intim és sebezhető módon kell kötődnie ahhoz, hogy kinőjenek a szárnyai és önálló egyéniséggé váljon. Aki még az intim kötődés megjelenése előtt leválik, az idő előtt hagyja el az érés anyaméhét, tehát személyiségfejlődés szempontjából koraszülöttként jön a világra. Képtelen önállóan életben maradni; olyan nagy szüksége van kötődésre, hogy egyszerűen átkötődik a kortársaiba. A kortárs-orientáció pedig az egyéniség halála. Az önálló személyiség előfeltétele nem a leválás, hanem a mély kötődés.