A kötődő ösztön, hogy elősegítse a gondoskodást, automatikusan kétféle szerepet oszt a testvérkapcsolat tagjaira...
A TESTVÉRKONFLIKTUSOK c. sorozat
- Mit tegyünk, ha a gyerekek időnként nehezen jönnek ki egymással?
- Mit tegyünk, ha állandó és súlyos a testvérkonfliktus?
- Hogy lehet a testvérféltékenységet megelőzni?
A testvérkonfliktusokat teljesen csak az ússza meg, aki nem vállal egynél több gyereket. Ha egy fedél alatt több gyerekről gondoskodunk, az életünkhöz az is hozzátartozik, hogy időnként veszekedni fognak. A konfliktus minden kapcsolat része, és szükségünk is van rá, hogy egymás eltérő érzéseit, szempontjait és igényeit megismerjük és megtanuljuk összehangolni.
De nem mindegy, hogy kezdettől hogy állítjuk be a nagyobbak elvárásait a kisebbekhez. Nem mindegy, hogy amikor a kistestvér még a pocakban lakik, mi mindent mondunk neki annak a gyereknek, akinek az életét alaposan felforgatja majd az érkező kistestvér léte. Képzeld csak el, hogy éreznéd magad, ha a férjed egy szép napon leülne veled és azt mondaná:
– Drágám, nagyon szeretlek, és olyan sok örömöt okoz nekem a házasság, hogy elhatároztam, feleségül veszek mégegy kedves hölgyet. Pár hónap múlva érkezik, mutatok majd fényképeket róla, és addig is berendezhetjük a szobáját. Segítesz, ugye? Ne aggódj, téget továbbra is ugyanúgy foglak szeretni… és milyen jó lesz, hogy majd lesz kivel megbeszélned a női témákat, együtt mentek majd vásárolni, meg a kozmetikushoz is, a háztartást is sokkal jobb lesz úgy vezetni, hogy nem egyedül kell csinálnod. Akkor se fogsz unatkozni, amikor elutazom a céges konferenciára. Szóval csuda jó lesz! Amikor megérkezik, legyél vele nagyon kedves, mert szokatlan lesz számára az új környezet… és majd engedd meg neki, légy szíves, hogy ő is használja a cuccaidat. Alig várom azt a napot, amikor kibővül a házasságunk! Ugye, milyen jó lesz, kis szívem?
Nem biztos, hogy ha előre sok szépet és jó mondunk a babáról, és hogy milyen jó annak, akinek testvére is van, akkor az a gyerek is repes majd az örömtől, aki eddig az egyetlenünk volt, vagy a legkisebb testvér kiváltságait élvezte. Ha még nem sejti, hogy milyen lesz az új kisbaba, és hogy változik meg a család élete, akkor talán örül a hír hallatán. Lelkesen beszél a babához a pocakod fölé hajolva, főleg, ha arra számít, hogy nemsokára ő lesz a játszótársa. A valóság viszont enyhén szólva csalódást keltő a legtöbb kisgyerek számára. A kisbabát kímélni kell, nem lehet bármikor hozzányúlni, nem lehet se játszani vele, se játékszerként használni, egész nap vagy alszik, vagy sír, ráadásul amióta itt van, Anya folyton vele foglalkozik, minden máshoz fáradt.
Én annak idején már 12 elmúltam, amikor a szüleim bejelentették, hogy érkezik az ötödik kistesó. Pedig akkorra már épp sikerült kikönyörögjöm, hogy lehessen kutyánk, és már el is mentünk kutyakölyköket nézegetni az apukámmal. A hír hallatán az volt az első gondolatom, hogy na, a kutyának lőttek. És valamivel szomorúbb voltam, mint vidám. De később, amikor már a karomba fogtam a legkisebb öcsémet, olyan pici volt és édes! Az anyukám pedig örült neki, hogy a kamaszlánya tud segíteni a csecsemőgondozásban, és iskola után szívesen foglalkozik vele. Kutyánk nem lehetett, és el kellett fogadnom, hogy városi lakásába, nyolctagú családba, kisbaba mellé nem való kutya. A kisöcsémmel viszont szerettem foglalkozni. Ma se gondolom, hogy jobb lett volna egy kutya.
Kár, hogy manapság olyan kínosan igyekszünk a gyerekeket egyenlően kezelni. Azt hisszük, hogy ezzel teszünk jót nekik, de a kisgyerek kötődő ösztöne nem így működik. Nem csoda, hogy a nagyobbak nem szívesen segítenek a kicsik gondozásában, a kicsik pedig nem néznek fel bizalommal a nagyobbakra. Ha az egyenlősdit erőltetjük, a gyerekek között rendezetlen kötődő kapcsolat alakul ki, és akkor is megjelenik a dominanciaharc, ha különben szeretik egymást. Ebben a felállásban gyakori probléma a testvérféltékenység, amíg ki nem alakítják egymás között az erőviszonyokon alapuló hierarchiát. Ami ugyan bizonyos rendet teremt, de egy harmonikus légkörű családban nem lehet az a békesség kulcsa, hogy az erősebbek uralkodnak a gyengébbeken, a gyengébbek pedig behódolnak ugyan, de megtalálják a módját, hogy bosszantsák a nagyobbakat. Végtelenségig folytatódik a dominanciaharc.
A mienknél hagyományosabb és kevésbé individualista társadalmakban ma is természetes a családi kapcsolatok hierarchikus rendje. A Fülöp szigeteken például, ahol kis családommal újdonsült édesanyaként közel egy évet töltöttem, ezt magam is tapasztaltam. Érdekes volt, hogy a testvérek nem is a keresztnevükön szólították egymást, hanem olyan néven, ami a születési sorrendjüket jelöli. A sokgyerekes családokban, ahol a nyolc testvér sem szokatlan, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre, a kisebbek pedig a nagyobbaktól vártak segítséget és vezetést. Ahol ez még ma is így van, szinte ismeretlen probléma a testvérek rivalizálása. A felnőttek fejében meg se fordul, hogy egyenlőnek kezeljék a különböző korú és érettségű testvéreket.
Az egyik testvér ösztönösen a gondoskodó vezető domináns szerepében, a másik pedig függő-elfogadó, gondoskodást kereső szerepben kötődik. A kötődő ösztön a nagyobbakat arra rendeli, hogy öntudatosan felvegyék a gondoskodó “alfa” magatartást, és a domináns helyet foglalják el a kisebb testvérükkel kapcsolatban. Ami óriási, hogy ilyenkor nem a versengés szelleme járja át a nagyobb gyereket, nem marja féltékenység, nem a másik kiszorítására törekszik, mert a kicsi nem az ő helyét foglalta el! Már egy kétévesben is csodálatos, ahogy ösztönösen előlép gondoskodó vezetővé, ha engedjük.
Az “alfa” ösztön minden érző szívű gyereket arra indít, hogy gyámolítsa, tanítgassa, védelmezze a kisebbeket. Ő lesz a vezető, de nem olyan, aki elnyomja és kihasználja a másikat. A kicsinek pedig a vezetett szerepe jut, aki elfogadja a gondoskodást, tisztel, utánoz, és követ. A testvérsorban utána következő kicsivel kapcsolatban viszont ő foglalja majd el a gondoskodó vezető helyét. Igen, olyan is van, amikor a kötődő ösztön a visszájára fordul, és egy gyerek azzal hatalmasakodik más gyerekek fölött, hogy kihasználja a sebezhetőségüket. De ez nem az érző szívű gyerekekkel fordul elő, és nem a különböző életkorú gyerekek kislétszámú csoportjában, például családban. Lesz erről is szó később, bántalmazás és bullying címszó alatt. Az érző szívű gyereket, amikor megérzi egy másik gyerek sebezhetőségét, nem arra indít a kötődő ösztöne, hogy kihasználja, hanem, hogy védje és gyámolítsa.
Azt, hogy egy “nagy” három- vagy hatéves általában kedves, gyengéd és többnyire türelmes legyen a testvérével, és ne bántsa, amikor nem nézünk oda, nem kell tanítani, mert mindez a kötődő ösztön műve. És az is, hogy a kisebb felnéz rá ahelyett, hogy lázadna ellene és borsot törne az orra alá. Felügyelnünk és irányítanunk azért kell, persze; nem arról van szó, hogy elég csak az első gyereket jól megnevelni a többi már megy magától. Akár két gyereked van, akár tizenkettő, ahhoz, hogy a családban a harmónia kialakuljon és fenn is maradjon, fontos, hogy ti, felnőttek foglaljátok el a vezető helyet külön-külön, minden egyes gyerekkel való kapcsolatotokban. Akkor fogtok tudni mindenkire hatni, és akkor fog hallgatni rátok és követni benneteket az összes gyerek, külön és együtt is. A háromévesre nyilván nem bízhatod rá az egyévest. Te vagy a felelős felnőtt, aki az egész rendszert szervezi, összetartja és irányítja. Oda kell figyelned, mert a jószándék nem jelent bölcsességet. Egy háromévessel még simán előfordul, hogy a legnagyobb szeretettel gyöngyöt dug a kisbaba orrába. A felelősséget nem adhatod át a gyerekeknek, se a nevelés terhét vagy jogát a kisebbek fölött. A kötődő ösztön, ami a nagyobb gyereket arra indítja, hogy a kisebbet és a gyöngébbet gyámolítsa, nem arra szolgál, hogy gyerekek neveljenek gyerekeket. A testvérféltékenység kiküszöbölésére viszont kiválóan alkalmas! Azzal, hogy a kötődés természetadta vezető-követő, gondoskodó-elfogadó rendjét elősegíted és nem kigyomlálod, a versengést is megelőzöd. A kötődő kapcsolatok természetes hierarchiája teszi lehetővé, hogy a testvérek ösztönösen függő- és gondoskodó szerepben kötődjenek egymáshoz, és ha a testvérsorban megtalálják a helyüket, nem is alakul ki köztük rivalizálás.
A testvérkonfliktusokat azzal a legkönnyebb megelőzni, ha támogatod a testvérek között ösztönösen kibontakozó természetes hierarchiát: a kicsik szemében felemeled a nagyobbakat, a nagyobbakban pedig támogatod azt a természetes “gondoskodó alfa” fellépést, ami ösztönösen megjelenik bennük, amint a karjuba veszik az édes, gondoskodásra szoruló kisbabát, de még akkor is, ha egy gyámolításra szoruló kicsivel találkoznak a játszótéren.
A TESTVÉRKONFLIKTUSOK c. sorozat
- Mit tegyünk, ha a gyerekek időnként nehezen jönnek ki egymással?
- Mit tegyünk, ha állandó és súlyos a testvérkonfliktus?
- Hogy lehet a testvérféltékenységet megelőzni?
KÉK nevelés 