Miért nem büntetéssel nevelünk? – a bibliai ok

Mindannyian megváltásra szorulunk, a gyerekeink is, de nem mi váltjuk meg őket, hanem Jézus Krisztus.

A bajok forrása

Bibliai értelemben a bűn elsősorban kapcsolati probléma. Az önmagát odaadó Isten világában az a bűn, hogy nem bízunk benne. Jézus így határozza meg a bűn fogalmát:

“A bűn az, hogy nem hisznek énbennem.”
– János 16:9

(Bővebben a bűn fogalmáról »)

Az Ó- és Újszövetség egybehangzóan megerősíti, hogy a bűn szeparációt (szakadást és elidegenedést) okozott az embernek az Istenhez fűződő kapcsolatában. Isten szent és igazságos, így a bűnt saját lényéből fakadóan sem hagyhatja figyelmen kívül, mintha nem történt volna semmi. Ami az általa teremtett világban zajlik, az Istent is érinti (ApCsel 17:28), ezért minden bűn egyúttal Isten elleni bűn is (1Mózes 39:9, Lukács 5:21). Isten és ember elleni bűneinkre tehát Istentől is bocsánatot kell kapnunk (Márk 2:5).

Az élettel nem összeegyeztethető a valós következmény

A bűnnek Isten szent és igazságos törvénye szerint olyan következménye van, ami nem összeegyeztethető az élettel. Az élet forrásától, Istentől való elszakadás halállal jár. A bűneink “zsoldját”, a halált Jézus vette magára az emberiség helyett, mert mi nem éltük volna túl.

A tönkrement kapcsolat helyreállításáról maga a sértett, Isten gondoskodott azzal, hogy Krisztusban emberré lett, az Atyában bízva letette az életét és meghalt a kereszten (ezzel magára vette helyettünk a bűn “zsoldját”, a halált), az Atya pedig feltámasztotta (ezzel legyőzte a halált). Isten az igazságtétel és az ítélkezés jogát is Jézus Krisztusnak adta, nem nekünk.

Rendezett a kapcsolat

“Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”
– 2Korinthus 15:17-21

A héber kippur ill. kaphar (angolul atonement) szó helyreállítást vagy békéltetést jelent, bár gyakran – pontatlanul – “engesztelés”-nek fordítják. Jézusban maga a teremtő Isten öltött emberi testet; személyében Isten és ember tökéletes egysége valósult meg. Jézus nem azért halt meg, hogy kereszthalálával egy sértődött és haragvó Istent kiengeszteljen! Amikor a Fiú Jézusban emberré lett, és a kereszten helyettünk, miattunk és értünk bűnhődve “kiengesztelte” az Atyát, ez az Istenségen „belül” történt, kívülálló bevonása nélkül (1János 4:10, Róma 3:25). Isten tehát a saját kárára vett önmagának elégtételt. Egyoldalúan gondoskodott az elveszett kapcsolat helyreállításáról; egyedül Ő épített hidat a bűnünk okozta szakadék fölé.

Jézus Krisztus “békéltető műve” vagy “engesztelő áldozata” tehát azt jelenti, hogy Ő állította helyre a kapcsolatunkat Istennel helyettünk. Nem biblikus az az elképzelés, hogy a haragvó Isten és a szerető, áldozatkész Jézus két ellenérdekelt fél! Jézus a háromszemélyű Isten egyik személye (ld. Szentháromság). Isten egyszerre igazságos, és maga a szeretet! Nem valaki mást küldött el szenvedni és meghalni, hanem Ő maga jött, hogy áthidalja a szakadékot, ami elválasztott tőle minket. A saját halálával és feltámadásával Ő hozta helyre, amit elrontottunk azzal, hogy kollektíven is és egyénileg is megvontuk tőle a bizalmunkat.

Jézus a kereszten

Jézus még a kereszten sem ellenünk, hanem értünk kiáltott az Atyához: “Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!” Tökéletesen azonosult velünk; emberként átélte, amit mi is: a kételkedést, a szenvedést és a halált. Nem hagyott magunkra bennünket, sőt! A pokolba is velünk tartott. Vele együtt mi is meghaltunk (bekövetkezett rajtunk a bűnösségünkért járó büntetés), és vele együt mi is feltámadtunk. Jézus feltámadása bizonyítja, hogy teljesen helyre is állított bennünket. Ami Krisztussal történt, az velünk is történt! Halála és feltámadása révén szabadok vagyunk minden bűnvád alól.

Jézusé az ítélkezés joga és Ő nem ítél el minket

Jézus Krisztus személyében és megváltó művében Isten békéltette meg magával az emberiséget. Úgy döntött, hogy nem tulajdonítja nekünk a bűneinket. Nem érdemeltük meg semmivel, de Ő drágának és becsesnek tart, annak ellenére, hogy elfordultunk tőle.

“…nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.”
– Róma 3:22-24

“…a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”
– Róma 6:23

“Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.”
– Róma 8:1-2

A bűn szakadéka fölött maga Jézus a híd. A kapcsolatot Ő állította helyre, nem tőlünk várja, hogy helyrehozzuk. Nem is tudnánk. Nincs közöttünk szakadék; ha valami még mindig elválaszt minket Istentől, az a saját gyanakvó félelmünk és bizalmatlanságunk.

Mi a teendőnk tehát?

Fogadjuk el bizalommal, ami már a miénk és a gyerekeinké is: a helyreállított jó viszonyt Istennel! Fussunk hozzá a gyerekeinkkel együtt; ismerjük meg, bízzunk benne, szeressük szívvel-lélekkel és járjunk minden nap a Jó Pásztor, Jézus nyomában!

A gyermekek fegyelmezését pedig a kapcsolatra nézve biztonságos módon végezzük, mert a kapcsolatrongáló módszerek akadályozzák a fejlődést, amit a neveléssel segítenünk kellene. A bűn problémájának a megoldása nem a szülő hatásköre, hanem Jézusé. Ezt a problémát neveléssel nem lehet megoldani. A szülőnek nem is az a dolga, hogy a rossz gyereket jóvá alakítsa. A viszonylagos emberi jóság, amit a gyerekeinktől várunk: az önfegyelem, a felelősségtudat és a másokra is tekintettel lévő magatartás az érettség gyümölcse, az érés anyaméhe pedig a kapcsolat. A gyerekek zabolátlan viselkedésére sem az elrettentő büntetés a megoldás; nem az elkülönítő, a félelemkeltő vagy a megszégyenítő nevelési módszerek. Nincs olyan gyorsmegoldás, ami egészséges és hosszú távon is eredményes. Nincsenek csodamódszerek. A fejlődés gyümölcseit semmilyen fejlesztő technikával, példával és gyakoroltatással nem lehet siettetni. Azok a gyerekek lesznek érett, virágzó és gyümölcstermő felnőttek, akik a kapcsolat anyaméhében lehetnek gyerekek: eleget játszhatnak, kíváncsian tanulhatnak és nyugodtan fejlődhetnek, mert a szeretetért nem kell megdolgozniuk. Nem létezik olyan viselkedés-szempontú rendszer, ami ezt megspórolja.

A nevelést nem lehet leegyszerűsített módszerek következetes alkalmazásával intézni, mert nem egyszerű feladat. Emberek felnövéséről van szó, akik bonyolultak! A gyermekek nevelése egyáltalán nem pofonegyszerű, hanem hosszadalmas és embert próbáló munka. Csak akkor tudjuk elvégezni, ha nem védekező eltávolodásra, hanem kötődő függésre indítjuk a gyerekeket.

A tekintélyelvű nevelésről

A tekintély (idegen szóval autoritás) ugyanaz, mint a szerzői jog. Aki tekintéllyel bír, azé a valóság előírásának hatalma és felelőssége azon a területen, amire a hatásköre terjed; pl. a szerző mondja meg, hogy a könyve szereplői milyenek legyenek. A gyermek fölött viszont az érte felelős felnőttnek sincs korlátlan “szerzői joga”. A gyermek nem alapanyag, akiből mi majd embert faragunk. Már személyként születik; nem faraghatunk belőle bárkit, akit csak akarunk. Isten a gyermek szerzője; Ő az alkotója. Isten pedig gondosan eltervezte és a gyermekbe programozta a fejlődési folyamatokat, amelyek kifutásához a gyermekkor teljes ideje szükséges. A gyermek akkor lesz olyan, amilyennek Isten eltervezte, ha a belé írt tervprogram szerint van ideje és alkalma éretté fejlődni.

Mi ebben a szülők és a nevelők szerepe? A fejlődéshez biztosítjuk az alapfeltételeket: a meleget és a testi-lelki táplálékot. A sok fáradtság mellett sok öröm is ér bennünket, amikor kibomlik előttünk a ránk bízott gyermek csodálatos személyisége, és mi fedezhetjük fel először azokat a sajátos vonásokat és ajándékokat, amelyeket Isten már akkor elhelyezett benne, amikor az anyaméhben megformálta (139. Zsoltár).

Egészséges “jóság” csak bizalomból születhet

Aki a viselkedés módosítására kitalált büntető és jutalmazó módszerekkel próbálja a gyerekeit jóra nevelni, az a bűn problémáját sem érti, és azt sem, hogy mi indítja jóra az emberi szívet.

A bibliaismeret hiánya óriási probléma napjaink “keresztény” vagy “keresztyén” nevelésében. Igeverseket kontextusból kiragadva szokás idézgetni, gyakran csak egy-egy fél mondatot, a teljes írás (2Timóteus 3) szellemétől eltérő vélemények alátámasztására. Így lehet ma biblikusnak kikiáltott nevelési elv, hogy aki a vesszőt kíméli, a gyermekét kényezteti. A nevelés kapcsolatra épülő, fejlődés-szempontú megközelítése helyett hívő emberek is az instant megoldásokat, a viselkedés-szempontú modelleket részesítik előnyben, amelyek éppen az ember legfőbb sajátosságát hagyják figyelmen kívül: hogy (istenképűsége révén) kötődő és spirituális (lelki-szellemi) lény. A gyermek is. E sajátosságokat Isten gondosan beleszőtte mindenkibe, akit embernek teremtett.

Ősi nevelési útmutató

“Biblikus” nevelés csak élő és működő személyes kapcsolatokban valósulhat meg. Tömör összefoglalója a Második Törvénykönyvben található:

Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!
Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked.
Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra! (5Mózes 6:4-9)

Ez az ősi nevelési útmutató lényegében arról szól, hogy Isten parancsait menet közben lehet jól tanítani; ott és amikor a közös életünk zajlik. A szülők kötik össze a gyermek kötődő gyökereit a saját Teremtőjével. Szülő és gyermek együtt éli az Istenben bízó életet. Lépésről lépésre, napról napra, éveről évre együtt járnak a Jó Pásztor nyomában. Az alap is közös: “Szeresd az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”

A kapcsolatra épülő nevelés nem azért nem büntető, hogy a gyerekek élete csupa öröm legyen. A biztonságot nyújtó kapcsolatban sem hárítunk el minden nehézséget a gyerekek útjából, nem kíméljük meg őket a könnyektől és a fájdalomtól, de együtt megyünk velük mi is a nehéz úton. A kötődő gyermek számára az érte felelős felnőtt jelenléte és jelentősége az, ami minden másnál fontosabb: a nyugalom forrása, a fejlődés feltétele, minta és motiváció a jó cselekvésére. Istennel kapcsolatban is a személyes jelenléte és jelentősége gyógyít, rendszabályoz és stabilizál. A nehéz pillanatokban is Ő a reménységünk; “lelkünk biztos és erős horgonya” (Zsidók 6:19).

____________
A témában érdemes még elolvasni Lovas András lelkész Fenyítés!? c. prédikációjának szövegét is, amelynek alapigéje a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetében található: “Szenvedjétek el a fenyítést…”

Bibliai kérdésekben való tájékozódáshoz Dr. Szalai András cikkeit is szeretettel ajánlom: www.apologia.hu