A gyerekek élete is tele van megvalósíthatatlan vágyakkal, füstbement tervekkel és visszafordíthatatlan veszteségekkel. Nehéz, mégis hasznos…

Kudarcra ítélt vágyakkal él minden gyerek

• a jó dolgok se tartanak örökké
• próbálkozom valamivel, mégse sikerül
• az anyukám (vagy valaki más) nem csak az enyém

Erre a döbbenetes felismerésre el kell, hogy jusson minden gyerek. Háromévesen (épp mielőtt óvodás lesz) úgy érzi, hogy végre rájött minden gondok megoldására: Anya csak az enyém lesz. Senki sem foglalhatja el. Senki sem beszélhet vele telefonon. Ez végre minden bajt megold!

Hatalmas pofára esés, amikor nem sikerül. Anyukája elviszi az óvodába, elköszön és elmegy. Pedig már megvolt a megoldás! Ez nem lehet igaz! Nincs mit tenni, mint… üvölteni!

• a kistestvért nem lehet visszaküldeni oda, ahonnan jött

Itt ez az új baba, és nem küldhetem vissza oda, ahonnan jött? Sírnivaló helyzet!
A gyerekek régebben ahhoz is tudtak alkalmazkodni, hogy akár tíz testvérük is volt. De az alkalmazkodáshoz nekik is muszáj volt sírniuk.
Ma viszont szuperszülők akarunk lenni, és arra törekszünk, hogy minden gyerek egyetlennek érezze magát. Hogy miért? Mert valahogy elfelejtettünk bízni az emberi alkalmazkodás csodálatos képességében. Pedig a gyerekeink óriási alkalmazkodóképességgel jönnek a világra. Egyetlen feltétele van annak, hogy működni tudjon az alkalmazkodóképességük, ez pedig az, hogy egy biztonságot nyújtó kapcsolat melegében eleget sírjanak. Hogy szabad legyen sírniuk az anyukájuk ölében minden alkalommal, amikor a vágyaik nem teljesülnek.

• nem vagyok (még ennél is) okosabb
• nem tudok nem hibázni

Mi, felnőttek gyakran azt hisszük, hogy az a legjobb a gyerekeinknek, ha megvédjük őket a kudarcoktól. Pedig ez nem igaz! Az adaptáció, új helyzetekhez való alkalmazkodás érési folyamata elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek teherbíró és életrevaló emberekké nőjenek fel! Az alkalmazkodóképességüket pedig az fejleszti, ha megtapasztalják, hogy nem sikerülhet mindig minden tökéletesen. A kudarc, a bánat és a csalódás fájó érzéseit is meg kell élniük ahhoz, hogy az alkalmazkodóképességük kifejlődjön.

• nem tudom befolyásolni a körülményeket
• nem látom előre, hogy mi fog történni
• ami már megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni
• a varázslat nem működik, a természet törvényei viszont sajnos igen
• nem mindig én győzök
• nem vagyok nagyobb és erősebb
• nem mindenben én vagyok a legjobb
• nem mindig akar velem játszani az, akivel én szeretnék

Ha egy gyereknek nem volt alkalma elsiratni ezeket a dolgokat mielőtt iskolába megy, akkor nincs felkészülve azokra a fájdalmas tapasztalatokra, amelyek az iskolában fogják érni. Nem teszünk jót neki azzal, ha megkíméljük ezektől a neki való csalódásoktól és szívfájdalmaktól. Ne segítsünk neki elkerülni az életkorának megfelelő akadályokat!

Apa nyugodtan legyőzheti a társasjátékban az okos kis négy-öt évesét, ha eddig azt is hitte, hogy ő egy világzseni, aki sose veszít. Ideje, hogy a szerető és türelmes édesapa megtanítsa csemetéjének élete egyik legfontosabb leckéjét. Nemcsak azt, hogy nem akkora zseni, mert vannak, akik még nála is okosabbak, hanem azt is, hogy képes a túlélésre egy olyan világban is, ahol nem mindig nyer.

Amikor egy kisgyerek először veszít, várható, hogy pokoli dühös lesz. Megvádol, hogy csaltál! Ne nevesd ki fölényesen, de arra sincs szükség, hogy felvedd a kesztyűt és vissza veszekedj rá; te már felnőtt vagy. A kiakadást viseld megértéssel, de ne hátrálj meg. Ne tereld gyorsan valami másra a figyelmét! Tarts a gyermekedet ebben a tapasztalatban, hogy a csalódás vagy a kudarc érzése ne csak a tudatáig jusson el, hanem a szíve mélyét is átjárja.

Az a lényeg, hogy a leckét akkor fogja megtanulni, amikor el tudja siratni és el tudja engedni azt, amin nem tud változtatni.

Nagyon fontos lecke ez, amit mostanában sajnos a legtöbb felnőtt elfelejt megtanítani a gyerekeknek. A kisgyerek nem a magyarázatokból tanul, hanem abból, amikor mélyen átjárja a szívét az a felismerés, hogy valami nem az elképzelései szerint fog történni. A bánat és a csalódás fájó érzéseit nem érdemes a gyerekeknek megspórolni, mert ezen az úton alakul ki a rugalmas alkalmazkodás képessége.

Minden kisgyereket mélyen felháborít, ha

• nem csinálhatja azt, amit annyira akar,
• valami nem úgy alakul, ahogy elképzelte,
• nem tudhatja előre, hogy mi fog történni.

Sőt, még az is rendkívül bosszantja, hogy ezek miatt dühbe gurul, vagy sírva fakad. Nem könnyű gyereknek lenni, de tényleg. Az élet legkiakasztóbb akadályaival pedig mindannyiunknak nehéz szembesülni, nemcsak a gyerekeknek.

Négy különösen nagy akadály

1. Korlátozzák a szabadságomat

Amint a kisbaba megtanul járni, és hozzáfér olyan dolgokhoz, amikhez nem kellene, folyton folyvást hallja az akadályt jelentő rövid szót: NEM! Naponta akár több százszor is beleütközik. Hogy tanul meg ezzel együtt élni? Hogy lesz képes alkalmazkodni egy korlátokkal teli bosszantó világhoz? A könnyein keresztül.

2. Nem tudok irányítani másokat

A szülők, a testvérek, és életünk többi szereplője nem mindig azt teszi, amit mi akarunk! Sőt, legtöbbször nem. Ez az egyik legdühítőbb dolog, amivel még felnőtt létünkre is nehéz együtt élni: amikor valaki, aki számít, nem igazodik hozzánk, még csak nem is működik velünk együtt, és ezen nem tudunk változtatni.

3. Nem tudom megváltoztatni saját magamat

Nemcsak külső falakba ütközve tudunk nagyokat koppanni. A saját lábunkba is belebotlunk.

Látod a könnycseppet a sárkány szemében? Azért sír, mert a saját sárkány-mivolta, a saját természete nem engedi, hogy véghezvigye, amit szeretne. El akarja fújni a gyertyákat, de sose lesz rá képes, mert amikor fúj, akkor tüzet okád. Tüzet okádva gyertyát elfújni pedig képtelenség.

Volt már úgy, hogy annyira akartál valamit, de azért nem sikerült, mert olyan vagy, amilyen? Benned van az az akadály, ami az utadat állja! Mondjuk pont azok nem bírják elviselni az intenzitásodat, akikkel együtt akarsz lenni. Pont azért nem valósul meg az álmod, mert annyira igyekszel. Nem illesz bele a vágyott világodba. Ahogy a sárkánytermészet sem fér össze a gyertya-elfújással.

Van, akinek az idegrendszere az átlagostól eltérő mintázat szerint fejlődik. Van, aki nehezen fejezi ki magát. Másokat betegség vagy testi fogyatékosság akadályoz abban, hogy úgy legyen a közösség tagja, ahogy mindenki más. Van, akit a tehetsége, az éleslátása vagy az igényessége akadályoz abban, hogy a közössége szépen elfogadja. Az érés könnyes útját kell bejárnunk ahhoz, hogy végül rájöjjünk: mások vagyunk, és így vagyunk értékesek. Így tudunk olyasmit hozzátenni a köz kincséhez, hogy nem is próbálunk az átlaghoz idomulni. Mellesleg: az átlag csak egy adat. Mindenki, aki felemeli a fejét és kiterjeszti a szárnyait, rájön, hogy egyetlen egy van belőle ezen a világon és szükség van rá éppen ezért. Senki nem pótolja. Mindenki egyedi, a maga nemében mindenki egyedül van, és a termékeny közösség nem kirekeszti, hanem befogadja ezt a sok egyedi mindenkit. A termékeny, a társadalom számára is hasznos közösségekben úgy vagyunk együtt, hogy értékelni tudjuk a különbözőségünket. A sajátunkat és a másokét is.

A különösen nagy akadályok közül a negyedik:

4. Elmarad a beteljesülés

Elveszítünk valami fontosat… vagy sose kaphatjuk meg. Valódi és jogos szükségletünk marad betöltetlen. Füstbe megy a tervünk, amire építettünk. Nem kapjuk meg, ami járt volna nekünk. Talán minden másnál nehezebb az ilyen jellegű akadályok falán koppanni. Nézzük, mi történik az érzések és a fejlődési folyamatok terén, amikor ilyesféle veszteség ér minket, vagy a gyerekünket:

Már az előző alkalommal is említettem, hogy az ADAPTÁLÓDÁS érési folyamatát a veszteség fájdalmas érzései (a bánat, a csalódás) lendítik előre, de ehhez az kell, hogy a gyermeknek legyen valakije, akihez elég mélyen kötődik ahhoz, hogy ki tudja vele sírni magát és meg tudjon vigasztalódni. Ezért mondjuk, hogy a megváltozott helyzethez való alkalmazkodás “az érés könnyes útja.”

Az önállósulás folyamatát pedig a beteljesülés hozza lendületbe. Arról is volt már szó korábban, hogy az ÖNÁLLÓSULÁS érési folyamatának pedig a beteljesülés érzése ad jótékony lendületet. A kötődésből úgy lesz önállóság, hogy amikor a gyermek szeretettankja megtelik, akkor előtör belőle a szárnyaló, vállalkozó szellemű energia: játszik, alkot, kíváncsian nekilát a világ felfedezésének. Örömöt talál a tevékenységében, hozzájut a flow élményhez, megízleli a sikert.

De ezen az ábrán is látszik, hogy nehezebb út is vezet az ÖNÁLLÓSULÁSHOZ: a beteljesülés meghiúsulásának érzése. Ezt a másik utat mutatja az a görbe nyíl, amelyik az ADAPTÁLÓDÁSTÓL, a fájó szíven keresztül vezet az önállósuláshoz. A másoktól független és érett személyiség kibontakozását tehát nemcsak a beteljesülés öröme, hanem a beteljesülés meghiúsulásának fájó érzései is előmozdíthatják!

Hogy lesz a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásból nagyobb önállóság?

Azt mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És valóban. Nemcsak az előnyös feltételek, hanem a hátrányos körülmények: a kötődési űr, a meghiúsult törekvés, a beteljesületlen vágy, a veszteség és az akadályozottság is segítheti az önállósulás érési folyamatát. Az szükséges hozzá, hogy az ember átérezze a beteljesülés meghiúsulásának fájdalmát. Az idegrendszerünk számára nem más ez, mint egy valóságos gyászfolyamat.

Hátsó ajtó ez a felnövéshez; az igazságos esélyek ajtaja. Azoknak is lehetőséget ad az érett, virágzó és gyümölcstermő emberi élet megvalósítására, akik kevésbé szerencsés csillagzat alatt születtek, rosszabb lehetőségekkel. Ha ez nem lenne, akkor csak azok tudnának teljesen felnőni, akiknek rendelkezésére álltak a fejlődés feltételei: gyerekként volt legalább egy olyan felnőtt az életükben, akitől többet kaptak, mint amennyit kértek. A beteljesülés forrása (fejlődéslélektani szempontból) a biztonságot nyújtó kapcsolatban tapasztalt szeretet. De a hátsó ajtó nyitva áll azok előtt is, akiket nem eléggé vagy nem jól szerettek.

A bőséges szeretet hiányából is születhet önálló egyéniség. Veszteségekből is születhettél, életed nagy szakításaiból és olyan dolgokból, amelyek nem működtek, de megszülték az egyéniségedet, a függetlenségedet, az önállóságodat és az életképességedet. Akkor nőttél fel, amikor az űrt, a hiányzó szeretet helyét feltöltötték a könnyeid.

A gyászfolyamat az űrt könnyekkel tölti ki, és belőle is születhet függetlenség. Képes leszel élni a Valaki nélkül, akit elvesztettél, vagy akire szükséged lett volna, de sose volt része az életednek. A gyász tesz képessé arra, hogy nélküle élj. A gyász is segít felnőnöd úgy, hogy erős és önálló legyél, nemcsak a szeretet.

Nem mindig nagy drámát jelent ez; gyakran egész apró előrelépéseket a fejlődésben. A folyamat lényege kicsiben is, nagyban is ugyanaz. Bele kell ütközni az akadály falába, és el kell gyászolnunk, el kell engednünk azt, ami nem lehet meg. Mint a hároméves unokámnak:

– Mamka, előveszed a favonatot és játszol velem? Légy szíves!
– Most más dolgom van. Előveszem neked a vonatot és itt leszek, de nem tudok veled játszani.
– De Mamka, légyszi! Segíts megépíteni a síneket légy szíves!
– Nem érek rá sínt építeni, de előveszem a vonatot.
– Mamka! Légy szíves!?
– Nem.

Az akadály szilárd. A kisfiú felfogja, hogy a nagymamája nem fogja megváltoztatni az elhatározását, és a kicsi száj legörbül.

– Mamka – mondja hüppögve – most miattad vagyok annyira szomorú!

Ez a döntő pillanat: itt történik a váltás a dühből a szomorúságba, a küzdelemből a nyugalomba. Nincs mit tenni, mint sírni. Nincs miért küzdeni, meg lehet nyugodni. Néhány percen belül megszűnik számára a külvilág, annyira elmerül az önálló játék élményében. Már rakja a síneket, mindjárt indul a vonat.

A beteljesülés hiánya szívfájdalommal járt ugyan, de csodálatos önálló játékhoz vezetett. Van a nagy gyász, van a kis gyász, és van a sok kis gyász, ami része minden kisgyerek életének. Így növünk fel mindannyian.

A folytatásban: Honnan lehet tudni, hogy valakiben már megindult és jó úton halad az adaptálódás érési folyamata?