Ki se látszunk a sok tennivalóból. De mi a dolgunk? És mi az, amin nem kellene fáradoznunk?

Az Újszövetségben a nevelésre vonatkozó szó (a görög ektrepho) jelentése: táplál, gondoz, a növekedést segíti. A Mit jelent nevelni? című írásomban elolvasható a bibliai idézetben szereplő többi szó értelme is, most viszont azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy mi, szülők hogyan tápláljuk a gyerekeinket lelkileg? Hogy segítsük a növekedésüket: a bennük lévő emberi potenciál kibontakozását?

A természet csak kedvező feltételek mellett végzi el a munkáját. Egy növény is csak megfelelő körülmények között tud fejlődni. A kertész nem tudja előidézni a növény fejlődését, de lehetővé teszi és támogatja azzal, hogy a kedvező körülményekről gondoskodik. Ahhoz, hogy a természet elvégezze a gyerekekben az érés munkáját, a fejlődésnek kedvező körülményekre is szükség van. A fejlődés nélkülözhetetlen feltételeit pedig mi, szülők tudjuk a legjobban biztosítani, mert mi állunk a legközelebb a gyerekeinkhez.

Milyen körülményekről kell gondoskodnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjanak?

A fejlődés feltételei

Három alapfeltétele van annak, hogy a gyerekek fejlődni tudjanak: a KAPCSOLAT, a NYUGALOM és a SZABAD JÁTÉK. Szülőként az a legfontosabb dolgunk, hogy ezekről gondoskodjunk.

KAPCSOLAT

A biztonságot nyújtó kapcsolat olyan a gyerekeknek, mint a kerti föld a növények számára, vagy mint hernyónak a selyemgubó. A kapcsolat az a tápláló környezet, amelyben a gyerekek a génjeikbe írt fejlődési program hatására kibontakoznak. Ha ez hiányzik, akkor nem is tudnak optimálisan fejlődni. Az érés anyaméhe a biztonságot nyújtó kapcsolat.

NYUGALOM

A lelki nyugalom biztosítása volna az egyik legfontosabb, amit a gyerekeink fejlődéséért tehetünk. Általában azt hisszük, hogy a jó nevelés sok sürgetést, figyelmeztetést és noszogatást jelent, de valójában a nyugodt légkör a legfontosabb. Egy gyerek számára a nyugalom legfőbb forrása Anya és Apa személye. A szülő a biztos menedék, akihez odabújva megnyugvást talál és megbékélhet mindennel, ami ijesztő, ami nem sikerül, amit nem kaphat meg, és ami nem lehet úgy, ahogy szerette volna. Az éretlenségben való megrekedés pedig rendkívüli nyugtalansággal jár együtt. Minden gyerek esetében, aki az érzelmi fejlődés útján valahol elakadt, a nyugalom ordító hiánya is megfigyelhető. A nyugalom a fejlődés egyik alapfeltétele, de a mai ember talán már nem is emlékszik, milyen az. Hogy teremtsük meg a gyerekkor nyugalmát?

JÁTÉK

A fejlődés alapfeltételei közé tartozik a valódi JÁTÉK is. A kívülről érkező könyörtelen és sürgető nyomást, és a szeretetünkért való megdolgozás kényszerét is ki kell zárnunk a gyerekeink világából. A gyermekkort nem szoríthatja ki az életükből a társadalmi beilleszkedés és a megfelelés sürgető kényszere.

A “munka-alapú” társadalomban a játékkal töltött gyermekkor nem érték. Aki gyereket vállal, annak a szorongás is beköltözik az életébe. Már attól is félünk, hogy mi lesz, ha a gyerek nem fog megfelelni az óvodában, ezért nem a nyugalom szigetét teremtjük meg neki, ahol játszva fedezheti fel a világot és küzdhet meg a kudarcokkal és a félelmekkel. Hajszoljuk, hogy minél előbb teljesítsen. A ránk nehezedő társadalmi nyomást továbbítjuk a gyerekeknek ahelyett, hogy védenénk tőle őket. Száz éve az átlagos szülő még úgy működött, mint egy jó szigetelés a társadalom és a gyerek között: megszűrte a külvilág zaját és távol tartotta az elvárásait, amíg a gyerek meg nem erősödött annyira, hogy a megfelelési kényszert is elbírja. A mai gyerekeknek viszont nem hagyunk időt játszani, ami nemcsak a problémamegoldó gondolkodásuk fejlődését fogja vissza. A hajszolt gyerekek lelki teherbírása, rugalmas helyreállóképessége és kapcsolatkészsége is elmarad a fejlődésben.

A gyerekeknek önálló, kreatív játékkal töltött szabadidőre van szükségük ahhoz, hogy iskolás korra a tanulásra felkészült aggyal és kellő rezilienciával (rugalmas helyreállóképességgel) rendelkezzenek. Fontos lenne, hogy legalább az első néhány évben megteremtsük nekik azt a védett érzelmi játszóteret, ahol gyerekek lehetnek: különbözhetnek a többiektől, mozoghat a fantáziájuk, súlyos következmények nélkül kísérletezhetnek, kudarcot vallhatnak, megküzdhetnek a félelmeikkel és saját ötleteik lehetnek.

A mai ’információs’ korszakban eddig példátlan mennyiségű (és válogatatlan minőségű) ingeráradat zúdul a gyerekekre, a gombnyomásra elérhető passzív szórakozásról nem is beszélve. Pedig lelki és szellemi értelemben is tiszta levegőre, védett, de szabad térre volna szükségük ahhoz, hogy épségben fel tudjanak nőni. A tiszta levegő alatt a stimuláló ingeráradattól és a passzív szórakoztatástól való mentességet is értem. A rengeteg inger és információ nem segíti a fejlődést. A szélsőségesen ingerszegény környezetnél talán jobb egy fokkal, de a szélsőséges ingerszegénység azt jelenti, hogy valaki minden ingertől meg van fosztva (mondjuk bezárva él egy sötét ólban). A legtöbb gyerek környezetével viszont nem az a baj, hogy túl kevés az inger, hanem az, hogy feldolgozhatatlanul sok – nincs tér és idő arra, hogy belülről jöjjenek elő a gondolatai, és a saját kíváncsisága, alkotó- és kísérletező kedve adjon neki szárnyakat (belső motivációt). Fontos szülői teendőnk volna, hogy az ingeráradatnak gátat szabjunk: kikapcsoljuk a képernyős kütyüket, csökkentsük a szórakoztató programokat, és több teret adjunk a szabad játéknak. A fejlődés mozgatórugója: A JÁTÉK (de milyen játék?)

A biztonságot nyújtó felnőtthöz fűződő függő kapcsolat, a feltételhez nem kötött szeretet nyugalma és a külvilág kényszerítő hatásaitól védett gyermekkor üvegházában történő játék a fejlődés három alapfeltétele.

Mi tehát a szülők szerepe a gyerekek éretté fejlődésében, az emberi potenciál megvalósulásában? Az Isten természeti rendje, programja szerint zajló érési folyamatok összességét értem “természet” alatt, amikor külön-külön beszélek a természet munkájáról és a gyermek nevelését végző felnőttek (elsősorban a szülők) munkájáról. A természet adja a fejlődéshez a belső hajtóerőt, ha a fejlődésnek megvannak a gyermekért felelős felnőttek, a “szülők” által teremtett feltételei. A fejlődés feltételeit pedig legkönnyebben mi, szülők tudjuk biztosítani, HA lehetővé tesszük, hogy a gyerekeink függő viszonyban kapcsolódjanak hozzánk.

A szülő a fő GONDOSKODÓ

A természet a fő MOZGATÓ, a szülő pedig a fő GONDOSKODÓ, aki a gyermek kötődő gyökereit táplálja. Ez a szülői szerep lényege.

Sokan mások képzettebbek és tapasztaltabbak a szülőknél, mégis a szülő a fő gondoskodó, nem a szakemberek.

Nem a szakképzett nevelők

Fontos a hozzáértés, a szakmai felkészültség, de nem elég. Önmagában a megbízható tudás és technika alkalmazása nem segíti hatékonyan a gyermek fejlődését. Nem a tapasztalaton múlik, hogy valaki a gyerekünknek meg tudja-e adni az alapfeltételeket. A pszichológiai értelemben vett nyugalmi állapot nélkül a gyermek nem tud tanulni, nem tud valóban játszani, nem tudja az érzelmeit megélni és kifejezni, ezek hiányában viszont nem tud az akadályokkal megküzdeni és felnőni. Egy felnőtt (akár szülő, akár pedagógus, pszichológus, fejlesztő szakember, edző, vagy nagymama) akkor tudja előmozdítani a gyermek vagy a kamasz fejlődését, ha olyan kapcsolatot teremt és tart fenn vele, amelyben az gondoskodó vezetőnek tekinti és függő viszonyban kötődik hozzá. A pedagógusok, a segítők, a szakemberek is csak a rendezett kötődő kapcsolat a keretei között tudják hatékonyan kisegíteni a gyermeket az elakadásából és előmozdítani a fejlődését. Ez a gondoskodó-elfogadó, rendezett kötődő kapcsolat a nevelés háttere, közege, és egyetlen lehetséges kontextusa. Máshol nem található kulcs a gyerekek szívéhez.

Nem a kortársak

A kortárskapcsolatok egész biztos nem segítik egymás életében az emberi potencál megvalósulását. A gyermek és a serdülő érését az támogatja, aki felelősséget érez érte, ÉS gondoskodik róla, ÉS teret ad az egyénisége kibontakozásának. A napnál is világosabb, hogy a kortárskapcsolatok összezúzzák, de legalábbis kalodába zárják az egyéniséget. A gyerekcsoport, amikor nem egy-egy felnőtt köré szerveződik, ösztönösen hierarchikus rendet alakít ki, és könyörtelenül büntet mindenkit, aki nem felel meg. Gondoljunk csak a csúfolódás, a megszégyenítés, a kiközősítés és az iskolai bántalmazás, a bullying különböző formáira. A kortárs-orientáció a komformizmus melegágya, mert kritikátlan beilleszkedést és egyformaságot követel. Az iskolatársak, a barátok nem kerülhetnek a gyermek életében a szülők helyére. Ma egyre többen a többi gyerekhez kötődnek úgy, ahogy a felnőttjeikhez kellene. A kortárs-orientáció olyan gyarori, hogy szinte normává vált. Normálisnak tekintjük, de nem jó és nem egészséges. Nézzük csak meg, milyen irányt vett a társadalom lelkiállapota, mentális egészsége az utóbbi évtizedekben! Nem a kortársakból álló gyerekcsoport a kedvező környezet a fejlődő személyiség számára.

Nem az intézmények

Az óvoda és az iskola fontos szerepet tölt be a társadalom szövetében, de nem az a hely, ahol az emberi potenciál megvalósulása történik. Nem jó irány, ha arra vagyunk kényszerítve, hogy a családi életet az óvoda és az iskola alá rendeljük. Sajnos még a szülői szerepünket is az intézményekhez igazodva képzeljük el, mert elhisszük, hogy legjobban a szakszerű intézményi nevelés fejleszti a gyerekeket. Sokat adhatnak ezek a helyek, de pont a fejlődés alapfeltételeit nem tudják a kellő mértékben megadni: a biztonságot nyújtó kapcsolatot, a lelki nyugalmat, valamint biztonságos kereteket az érzelmek és indulatok kifejezéséhez és a szabad játékhoz. Ezeket az átlagos szülők jobb eséllyel tudják megadni a saját gyerekeiknek, mint az intézmények. Ahol egész nap egyszerre sok gyerek testi- és lelki épségét kellene megőrizni, ott ezek a feltételek egyszerűen nem megvalósíthatók. Kizárják egymást. Ezért nem tesz jót a felnövekvő generáció lelki egészségének, teherbíróképességének, alkotókészségének és a civilizált együttélésre való képességének, ha a gyerekek nem csak napi 4-6 órát, hanem szinte az egész napot intézményes keretek között, nagylétszámú gyerekcsoportokban töltik.

Az is igaz, hogy egy-egy pedagógus jobb hatásal van egy-egy gyerek kibontakozására, mint a saját szülei, de ilyenkor egy adott pedagógusról van szó egy adott kapcsolatban, nem pedig általában az óvodáról és az iskoláról. Általánosságban biztonsággal kijelenthető, hogy egy gyerek fejlődésére jobb hatással van, ha olyan felnőtt felügyelete alatt tölti a napját, akihez kötődik. Minél alacsonyabb létszámú a gyerekcsoport, annál inkább képes a felnőtt a rendezett kötődő kapcsolat megteremtésére és fenntartására minden egyes gyerekkel. Ezzel lehet megelőzni azt, hogy a gyerekcsoport ösztönösen hierarchiába szerveződve bántalmazó környezetté váljon.

Számos átfogó vizsgálat hasonlította össze az otthon tanuló gyerekeket az iskolában tanulókkal – az adatok megtalálhatók Neufeld-Máté: A család ereje c. könyvében (Libri, 2014). A követéses vizsgálatok nemcsak a tanulás eredményességét hasonlították össze, hanem a személyes érettség kritériumait is. Már nemcsak sejtjük, hanem bizonyítottan tudjuk is, hogy azok a gyerekek, akik felnőtt felügyelet mellett otthon tanulnak, messze túlszárnyalják az iskolába járókat. Persze olyanok is vannak, akik iskolába jártak, és mégis érettek lettek.

Nem mindenki tudja megoldani, hogy a gyereke ne az óvodában vagy az iskolában töltse az egész napot. Szükség van ezekre az intézményekre. De fontos lenne, hogy az egésznapos óvoda és iskola erőltetése helyett a döntéshozók inkább azon törnék a fejüket, hogy mi módon tudnának olyan törvényi és anyagi támogatást nyújtani a családoknak, hogy azok a szülők, akik szívesen nevelnék családban a gyerekeiket legalább az iskolaérettségig, de akár tovább is, ezt meg is tehessék. Az állam funkciója a rendfenntartás, a polgárok védelme, és a valódi segítségnyújtás volna, nem a családbarát kormány reklámozása. Amikor a kormály átnyúl a szülők feje fölött és megmondja, hogy hol a helyük, mit kell csinálniuk és mit nem szabad, amikor mindenkinek kötelező az egész napos óvoda, amikor a kötelező iskola egységesen minden gyerek számára egésznapos munkaidőt jelent, akkor az állam nem a feladatát tölti be, hanem erővel megfosztja a szülőket a jogaik gyakorlásától, a gyerekeket pedig a gyerekkoruktól. A családra vonatkozó döntések jogainak jelenlegi szintű korlátozása a polgárok kiskorúsítása. A gyerekek nevelésének jogától fosztja meg a szülőket a hatalom, amíg minden háromévest egésznapos óvodába terel a törvény erejével, és az iskolát azoknak is teljes munkaidőre teszi kötelezővé, akiknek volna kihez hazamenni délutánra. A gyerekeknek joguk van a gyerekkorhoz, a nevelésük pedig szülői jog és kötelesség. Igaz, hogy nem minden szülő képes a gyerekeit felnevelni, és ehhez volna szükség az állami fenntartású intézmények jó minőségű hálózatára, amelyekben az elsődleges szempont a gyerekek egészséges testi-lelki fejlődésének támogatása. 

Túlzó kijelentés volna, hogy aki jót akar a gyerekének, ne járassa bölcsődébe, óvodába, és lehetőleg még iskolába se. Minden szülő jót akar a gyerekének, de kénytelen igénybe venni az intézményi lehetőségeket az a család, ahol egyik felnőtt se tud nap közben otthon lenni, otthonról dolgozni. Egy család életvezetési döntéseinél sok szempontot kell mérlegelni. A gyerekekért felelős felnőttek, a szülők joga és kötelessége számba venni és mérlegelni ezeket a szempontokat. Más nem mondhatja meg, hogy a mi családunk milyen járható utak közül választhat. Én itt arról beszélek, hogy a gyerekek fejlődését mi segíti és mi nem, és remélem, hogy a szempontok között ez is kellő hangsúlyt kap. Tudom, hogy sok más szempont is van, de ha érted, hogy a gyerekeknek mire van szükségük a fejlődéshez, akkor a döntéseid is tájékozottabbak lesznek. Nem könnyebbek.

Azok a gyerekek, akik legalább az iskolaérettségig, 5-7 éves korukig otthon is maradhatnak, miért ne maradnának otthon? Jobban fejlődnek, ha egyedül játszanak melletted a padlón, mintha szakszerű, de csoportos fejlesztésben részesülnének egy gyermekintézményben. Ez sajnos sok szülő esetében nem igaz, de a te esetedben valószínűleg igen, ha ezt az írást olvasod. Egy kisgyerek se töltse az egész napját kortárs közösségben csak azért, mert a szülei azt hiszik, hogy arra nagyobb szüksége van az éréséhez, mint a szabad játékra nyugodt környezetben!

Apukám, Pálhegyi Ferenc, aki gyógypedagógus és pszichológus volt, számos könyv szerzője, gyakran hangoztatta, hogy „azt állítani, hogy az intézményes nevelés jobb, mint a családi, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a műfogsor jobb az eredetinél, mert azt szakember csinálta. A műfogsornak is vannak előnyei: fütyörészve lehet fogat mosni, és az ember meg tudja vele harapni a saját fülét… mégse gondolja senki, hogy jobb, mint az eredeti.”

A társadalomnak szüksége van bölcsődére, óvodára és iskolára, de a gyerekek nem az ott töltött idő alatt fejlődnek érett, virágzó és gyümölcstermő emberré. Ezeket az intézményeket a hatékony termelésre berendezkedett ipari társadalom tette szükségessé, és a szolgáltatói (fogyasztói) társadalomban már el se tudjuk képzelni az életünket nélkülük. A diktatúra is könnyebben fenntartható az olyan társadalmakban, ahol az állam az intézményi és nem a családi nevelést támogatja: az egyformaságot és nem az egyéniséget. Az ember erőforrás, munkaerő egy munkaalapú társadalomban. Az emberi potenciál kibontakozása egy olyan társadalomban számít fontos szempontnak, ahol az emberi élet önmagában érték. Mellesleg az érett, virágzó és gyümölcstermő ember, a szabad és a másik embere is tekintettel lévő ember, a másokkal is törődő lelkiismeretes ember munkaerőnek is jobban beválik, mint az, aki nem tudott felnőni. Az intézményi nevelés a társadalmi hasznosság érdekében készíti fel a gyerekeket, és a nagy gépezetbe való beilleszkedésüket szolgálja. A társadalomba való túl korai beillesztés zavarja az érést, az ember felnövésének folyamatát. A formára igazítás zavarja a kibontakozást.

A gyerekek fejlődéséhez nem mégtöbb szakemberre, és főleg nem mégtöbb gyermekintézményre volna szükség, hanem olyan tudatos és magabiztos szülőkre, akik értik, mi az a néhány dolog, amelyeket, ha tudnak biztosítani, akkor számíthatnak rá, hogy a gyerekeikben megvalósul az az emberi potenciál, amelyet magukban hordoznak, és egyéni képességeiktől függetlenül emberséges, és a társadalmat is építő emberré fognak felnőni. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a nagy kortársközösség is az alapfeltételek körébe tartozik, de ez nem igaz. A fejlődés a természet munkája, és csak néhány alapfeltétele van, amelyeknek biztosítása a szülők feladata:

• Biztonságot nyújtó és meleg KAPCSOLAT, amelyben a gyermek függő szerepben kötődhet a felnőttekhez, akik gondoskodnak róla; ez nem lehetséges egy nagy, intézményi kortársközösségben.
• Elegendő lelki NYUGALOM, ami egy gyereknek azt jelenti, hogy nem kell megdolgoznom, megküzdenem, és álarcot meg páncélt viselnem azért, hogy szeressenek, akik számomra a legfontosabbak. Ilyen körülmények között az érzelmek megélésére és kifejezésére is van mód és lehetőség. A kortársközösségben ez sem lehetséges.
• Elegendő védett tér (szabadság felügyelet mellett) és szabadidő ahhoz, hogy a gyermek valódi JÁTÉKBA merüljön, ami felkészíti őt a kudarcok és csalódások feldolgozására és a problémamegoldó gondolkodásra.

Szülőként az a legfontosabb dolgunk, hogy a fejlődés feltételeiről gondoskodjunk. A szülő a fő gondoskodó. Akár egy jó kertész…